Kultúra

2016.11.29. 18:08

Ember a fényben: Nádas Péter arról, hogy a nyíltság - rejtőzködés

Szombathely - A színházi-drámai vénáját vegyük elő, ajánlja felütésként Darabos Enikő – persze rögtön megjegyezve, hogy kicsit képzavaros a megfogalmazás -, miközben a megszólított szerzővendég, Nádas Péter véletlenül éppen a zsebkendőjét veszi elő.

Ölbei Lívia

És azonnal reflektál is a színházi véna meg a zsebkendő találkozására a WSSz-stúdió reflektorfényében. Ez itt a Szépírók Társasága és a szombathelyi színház sorozatának telt házas  záróbeszélgetése: nyíltságról, rejtőzködésről, Ruttkai Éva lábáról. Fény, nevetés. Menedék. Titokban Esterházy Péter is itt van velünk.

A színházi véna és a zsebkendő találkozása teszi vagy valami más, pontosan nem tudni (tippjeink azért vannak), de ezen az estén ritka tüneménynek lehetünk részesei: maga a beszélgetés – a kérdések-válaszok láncolata – válik semmi mással föl nem cserélhető, egyszerre lezárt és nyitott alkotássá. Ha az elbeszélés szellemének mintájára létezhet a „nyilvános beszélgetés szelleme", akkor most egészen biztosan, szinte tapinthatóan itt van (bizsereg, ragyog, irizál). Akkor is (vagy pont azért), mert Nádas Péter megfogalmazásában „minden remekműben van egy repedés".

Ha ennyire jók, miért rosszak

Nádas Péter „drámai-színházi vénájától" jutunk el a minden remekműben – még Michelangelo Dávidjában is - felfedezhető repedésig. Onnan, hogy Nádas Péter drámáinak – a híres trilógiának: Takarítás (1977), Találkozás (1979), Temetés (1980) – hol a helyük a magyar dráma/a magyar színház történetében. Nádas Péter szerint „tulajdonképpen nincs helyük". Molnár Gál Péter tette föl anno a kérdést, hogy „ha ennyire jók, miért rosszak".  (Ti. Nádas Péter drámái. A szerző ezen a ponton lábjegyzetet is fűz az idézéshez, nem biztos, hogy ma már mindenki tudja, kiről van szó: Molnár Gál Péter az egyik legjelentősebb színházi kritikus volt a maga korában.) A kérdésre viszont szerinte Ascher Tamás adott egy lehetséges választ: „Mondott egy jót, valami kijózanítót. Nem hagyok helyet a rendezőnek." Lehet, hogy a rendezőnek kevés hely jut a Nádas-drámákban a pontos és részletes instrukciók sűrűjében, de nem lehet eltekinteni a korszaktól sem, amelyben ezek a drámák (legalábbis a Trilógia) megszülettek. Nádas Péter szerint minden kornak „van egy feszültsége", amelynek kimondása-megfogalmazása a színház dolga: ha ez a kimondás elmarad, baj van: nem fejlődik ki a „játszási hagyomány". Márpedig Nádas Péter drámáit vagy nem játszották, vagy „a közönség kiszorításával" játszották akkor, amikor megszülettek: „Amikor a diktatúra macska-egér játékában mi voltunk az egerek."

Ruttkai Éva lába

Van feszültség a prózaíró és a drámaíró között is, hát még, ha a kettő – egy. A prózaíró mindig a maga ura: döntéseiért kizárólag ő maga felelős, a következményeket is ő viseli. A színház viszont nagy és drága apparátus, amelyben a súgótól az igazgatóig mindenkinek fontos, pótolhatatlan – és egyenrangú - helye van: „Az igazgató nem segít akkor, amikor súgni kell." És mennyi minden múlik azon, hogy „milyen fényt kap az ember".  Ebben a közegben a drámaíró „nem ura semminek". Egyébként is: Nádas Péter szerint a színpadi szerző számára végső soron valószínűleg a Shakespeare- vagy Molière-módszer a célravezető: ők sosem az íróasztalfióknak írtak, hanem eleven színészeknek. És bár a Találkozás kifejezetten Sulyok Máriának készült, ő végül nem léphetett színre benne. Ruttkai Éva megküzdött érte, és elérte, hogy a Pesti Színház éjjel fél tizenegykor, csökkentett nézőtérrel műsorra tűzze. És akkor is keresztbe tette a lábát a fölsliccelt, hosszú estélyiben mindjárt az elején, amikor a rendező arra kérte, ne tegye: túl szép a kivillanó láb, elvonja a figyelmet. A színpadon egyetlen lélegzet-elállító mozdulattal megcsinálta a szépséget, pedig „civilben nem volt szép lába" egyáltalán.  Ez az a pillanat, amikor „a test tökéletlensége tökéllyé változik".

A színház akkor is érdekes, ha unalmas

Nádas Péter a WSSz-stúdió fényében most azt mondja, számára „a színház akkor is érdekes, ha unalmas", mert a színpadon mindig van „egy ember a fényben". Főleg azért izgalmas, mert nem tökéletes: „Nincs hibátlan test." Mi a hiba? „Ez a nagy kérdés." A világ leghíresebb, legtökéletesebbnek tartott szobra, Michelangelo Dávidja sem hibátlan: „A háta mögé álltam, onnan néztem, mások honnan nézik." Külön-külön „minden része tökéletes", de az illesztések nem stimmelnek: „Nem létrehozható a tökély. Minden remekműben van egy repedés." A szerző minden ellenkező híreszteléssel szemben nem tud mindent: Tolsztoj sem, Shakespeare sem. Arról nem beszélve, hogy vannak korrigálhatatlan hibák. A szöveg beteljesül a saját működése által – ez a korrigálhatatlan. Az olvasó pedig azt érzi, hogy „viszik valami felé – és nem csapják be". A prózaíró számára a folyamat – a szöveg, a mű, az alkotás - csúcspontja mindig „az előkészített tárgyak találkozása", amely „vagy sikeres – vagy sikertelen". Nádas Péter szerint ez utóbbit is el kell fogadni. Arról nem beszélve, hogy „nyelvileg nem minden kifejezhető". Van viszont a test.

Az élő test mozgóképe

Nádas Péter színházesztétikájának – amely egyáltalán nem volt, nincs szinkronban a magyar szószínházi hagyománnyal – alapja nem a szöveg, nem a gondolat, hanem az eleven emberi test és az általa alkotott kép. (Nem mellesleg azt tartják, hogy prózaíróként új utakat nyitott a testről való beszédben.) Amit erről gondol, megírta például az Egy próbanapló utolsó lapjai című írásában. Most is ezt idézi, miközben mutatja, hogy Magyarországon a színészek máig többnyire „idáig" léteznek, vagyis nyaktól fölfelé. Ami alatta van, nem érdekes. Pedig: „Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek. Irodalom, filozófia dolga. Engem a színházban az élő testek között kialakuló viszonyrendszer érdekel. A kép, de a szónak egyáltalán nem a képzőművészeti értelmében. Az élő test mozgóképe érdekel. (...) Ami persze valamiféle történetet is kirajzol, s a történetből gondolat is préselődhet."

Letérdeltem a taxi elé

„Letérdeltem a taxi elé – annak érdekében, hogy ne késsem el." Wroclawban nem történhetett meg, hogy elkésik a 20. század egyik (ha nem a) legnagyobb hatású színházi prófétája, az ember legeslegmélyére hatoló Jerzi Grotowski Apocalysis cum Figuris című előadásáról (eredendően 1968-as rendezés). „Színházat láttam sokfélét, de ehhez foghatót nem. Mnouchkine volt rám hasonló hatással. Grotowski előadásában minden, ami testi, természetessé vált a színészek által. A szokásos szerepjátékok alól felszabadította őket: az emberi lényt mutatta meg." Olyan kontextusban, amelyben érvényét-értelmét veszti a szemérmesség.  Nádas Péter itt fogalmazza meg azt a napi tapasztalatot, hogy „az ember akkor fordul el szemérmesen, ha hamisat lát". Ezért természetes szerinte a balesetbámulás, amely ösztönös és abból fakad, hogy ami történt, „valódi és lenyűgöző".

Szirénének, szatírjáték

Nádas Péter Szirénének című szatírjátékából olvas föl, amely eredendően a Ruhrfestspiele fölkérésére készült: hat szerző kapott megbízást az Odüsszeia „újraírására". A németországi bemutatót a müllheimi színházban tartották. (A darabból készült előadás a budapesti Katona József Színházban is, a 2010/11-es évadban. Az ajánló azt mondja: „A szatírjáték különös műfaj. A hagyomány szerint az antik drámaelőadásoknak ez a darabja, a tragédiák komorságát oldandó, az emelkedett témákat is nevetség tárgyává tehette. Nádas Péter Szirénének című újkori szatírjátéka, az európai kultúra egyik alaptörténetének, Odüsszeusz vándorlásának témáját dolgozza fel, tengereken, korokon és háborúkon átívelő, sajátos és módfelett ironikus formában. Míg Odüsszeusz a hazáját, addig fiai Odüsszeuszt keresik – bár lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha inkább elkerülnék egymást...") Nádas Péter pedig az öt fölkért szerzőtárs közül most a török írónőre emlékezik, akinek a szellemi szocializációjában nincs ott Odüsszeusz - akit az európai kultúrában azok is ismernek, akik Homérosznak egyetlen sorát se olvasták. A török drámaíró szemében Odüsszeusz nem más, mint egy öldöklő „állat"; érdemes ezt a nézőpontot is alkalomadtán megfontolni.

Hallgatjuk az áradó Nádas-szöveget, elmerülünk a csábító Szirénének tengerében. Darabos Enikő a lírai hangoltságra hívja föl a figyelmet.

Líraolvasó ember

A szerző „líraolvasó emberként" határozza meg magát: „Ha egy nép életében a líra elveszik, elveszíti a nyelvét, hosszú időre akár."  Bár talán mondhatunk szépirodalmat is.  Nádas Péter József Attilára, Esterházy Péterre hivatkozik: „Esterházy nyelve beszélt nyelvvé vált. József Attila nyelve beszélt nyelvvé vált."

És ha Esterházy. Végig nem hagy nyugodni az a furcsa érzés-érzet, hogy Nádas Péterrel itt van a WSSz-stúdióban (a fényben) Esterházy Péter is.  És nem csak, nem is elsősorban azért, mert Nádas finoman többször is „ideidézi" (ezt vagy azt ő mondta így). Tulajdonképpen semmiben nem hasonlítanak, és mégis.

Teljes nyíltság nincs

Lehetséges, hogy „a nyíltságot rejtőzködésre használja" Nádas Péter – főleg, hogy „teljes nyíltság nincs" -, akinek memoárja jövő áprilisban jelenik meg a Jelenkornál. Mégiscsak visszautazhatunk vele és általa oda, ahonnan a WSSz-stúdióban finom gesztussal kanyarodik el, amikor a diktatúrák természetéről (például Aczél Györgyről, aki fiatal korában „rossz színész volt, majdnem műkedvelő"), a betiltás kilenc évéről esik szó: „De hát ez a múlt század – kell nekünk a múlt század?"  Nádas Péter által – kell, mint egy falat kenyér.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!