Kultúra

2017.03.25. 20:35

"Hát, gyerekek, valami élet kell!" - Horváth Sándor napestig tudná mesélni a rockzenével átitatott sztorijait

Horváth Sándor rekordja egy évben 65 koncert. Vajon mi a csuda teszi ennyire lelkessé a zenerajongót?

Elek Szilveszter

Aki belép Horváth Sándor papírboltjába, az valószínűleg nem is sejti, hogy a pult túloldalán álló zöld köpenyes úriember mennyi fordulatos kalandot átélt már. Pedig Horváth Sándor napestig tudná mesélni az izgalmas, nem ritkán humoros, rockzenével átitatott sztorijait.

– A 70-es években kedveltem meg a rockzenét – kezdi így történetét Sándor. – A Szabad Európa rádióban hallgattam az akkori nagy sztárok, például a Led Zeppelin és a Deep Purple számait, az ő hatásukra fogott meg ez a zenei vonal – ecseteli a férfi, akinek az utóbbi együttessel volt több izgalmas kalandja is, de erről a későbbiekben...

Sándor rock iránt szenvedélyét csak fokozta, amikor pár év múlva elkezdtek felbukkanni hazai zenekarok is a műfajban. Azóta ellátogat a kedvencei szinte összes koncertjére – márpedig nagyon sok favoritja van! – Rendszeresen bújom a tájékoztatókat, hogy tudjam, mikor lépnek fel, és elmegyek az eseményre, akárhányszor csak az időm engedi – jelenti ki.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a hamisítatlan rockert hidegen hagyják a jegyárak és az utazási költségek. – Lehetetlen szavakba önteni azt, hogy mennyire felemelő élmény végighallgatni egy koncertet – meséli, majd elgondolkozik egy pillanatra. – A zene közvetlenségét, a közönség varázsát nem tudja visszaadni a rádió, a televízió és az internet sem. Nincs mese, ott kell lenni és kész! – mondja hangosan, majd felnevet. Azt, hogy a férfi komolyan is gondolja, amit mond, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2010-es évek elejének egyik esztendőjében nem kevesebb, mint 65 koncerten adta át magát a zene varázsának.

A rocker azonban nem elégszik meg azzal, hogy a közönség soraiban táncolva és énekelve bulizza végig az eseményeket. Ő bizony, ha törik, ha szakad, minden koncerten igyekszik begyűjteni életre szóló pillanatokat is. S a rutinja, valamint ismeretsége folytán ez nagyon gyakran sikerül is neki – a papírbolt és az otthona falára felfüggesztett megannyi különböző fellépésről származó, szinte kivétel nélkül dedikált plakát és poszter is erről árulkodik. De a lelkes rajongó ezeken kívül rengeteg, szintén a sztárok aláírásával ékesített lemezt, CD-t őriz, nem is beszélve azokról a fotókról, amelyeken a férfi hírességek oldalán látható – bár a repertoár roppant széles, egyvalami közös a képekben: Horváth Sándor önfeledt mosolya. Azt, hogy a gyűjtemény hány darabos, szinte lehetetlen megbecsülni – már jó ideje annak, hogy a tulajdonosuk sem számolja...

Horváth Sándor szinte megszámlálhatatlanul sok posztert, CD-t, lemezt, dedikálást és közös fotót gyűjtött be a 70-es évektől kezdődően Fotó: Szendi Péter

Nem volt kis vállalkozás, amikor Horváth Sándor nekiveselkedett, hogy előkeresse a legféltettebb kincseit...

Vaskos, dedikált fotókkal zsúfolásig telt "emlékkönyve" arról árulkodott, hogy a férfi valószínűleg az idén 25 éves paksi Gastroblues fesztiválnak köszönheti a legtöbb emlékezetes élményét.

- Már a 90-es évek eleje óta járok oda - emlékezik vissza a rocker. - Világhírű, de kicsit idősebb zenészek lépnek fel, ezért a nevük talán nem cseng olyan ismerősen sokak számára - fejti ki, majd gyorsan hozzáfűzi, hogy ez semmit nem vesz el a fellépések értékéből. Sőt: egy Deep Purple-lel kapcsolatos élménye ehhez a fesztiválhoz kötődik, és szívesen meséli el a legendás zenekarhoz fűződő történetét.

- Vittem egy lemezt a koncertjükre azzal a szándékkal, hogy dedikáltassam velük - meséli a rocker. Az arcára kirajzolódó óvatos mosoly jelzi, hogy ez bizony nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek ő előzőleg gondolta. - Igen ám, csakhogy a zenekar nyilván nem szándékozta mindenki relikviáit dedikálni, ezért kiválasztottak összesen húsz embert, és csak nekik adtak aláírást. Természetesen én is köztük voltam! - emlékezett vissza büszkén nevetve. Sándornak volt ennél sokkal izgalmasabb találkozása a brit hard rock együttessel: - Úgy öt éve, Grazban, a Jégcsarnokban tartott koncertet a zenekar - kezdi így a sztorit. Horváth Sándort az évek és a kalandok rafinálttá tették, a lelkes rajongó már elég tapasztalt lett ahhoz, hogy tudja, ha biztosra szeretne menni, akkor érdemes már jóval a kezdés időpontja előtt betérnie a fellépések helyszínére. A taktikája pedig ezúttal is meghozta a maga gyümölcsét - vagy inkább rockerét.

- A zenekar tagjai mentek beállni, a többiek sikeresen befutottak a nézőktől elzárt helyre, de Steve Morse-t, a basszusgitárost elkaptam - osztotta meg a "titkát". Sándor a bátor akciónak köszönhetően egy dedikálással meg persze az elmaradhatatlan közös fotóval is gazdagodott.

Most kanyarodjunk vissza a rocker paksi fesztiválon megélt élményeihez - van belőlük bőben!

- 2001-ben történt, hogy a szakíró haverommal, Nemes Péterrel bementünk a Nashville Teens együttes öltözőjébe - mondja Horváth Sándor. - Nem néztek ránk ferde szemmel, sőt, nagyon szívélyesen fogadtak minket, sikerült is közös képet készítenem az együttes énekesével, Ray Philipsszel.

A lelkes rajongót egy másik alkalommal nem kisebb együttes hívta be az öltözőjébe, mint a Manfred Mann. Tőle hozott egy értékes ereklyét is, ugyanis a gitáros neki adta a paksi fesztiválos pólóját.

A sztorizgatás folytatódjon egy nagykutyával, egészen pontosan Mick Taylorral, a Rolling Stones egykori szólógitárosával:

- Ez a jóember koncertet adott Pakson, ahol természetesen ott voltam, de nem ez a poén az egészben! Erre két hétre egy fociszerető baráti társasággal kimentünk Chicagóba. És mit ad Isten, ki lépett fel ott akkor? Csak nem Mick Taylor? De! - idézte fel az élményt.

- A koncert után személyesen találkozhattam és fotózkodhattam a gitárossal. Amikor mondtam neki, hogy "I'm from Hungary", fennakadtak a szemei - meséli lelkesen a rajongó, aki taxival, sörrel és belépővel együtt nyolcvan dollárból "megúszta" a koncertet. És ha már ott volt a zene Mekkájában , bekukkantott csaknem húsz blueskocsmába is.

A rockernek más világsztárokkal közös élményei is vannak - és azokról is büszkén mesélt.

- Ausztriában elugrottam a Ten Years After nevű együttes koncertjére, rá két hétre pedig Győrben néztem meg őket - meséli Horváth Sándor, aki büszkén vallja, hogy Leo Lyon, a zenekar basszusgitárosa megismerte őt. De ez még nem minden! Amikor az együttessel lógott, odament hozzá egy srác, aki riportot akart készíteni vele, mert azt hitte, hogy ő is a Ten Years After tagja - ez is mutatja, hogy a rocker nem bízza a véletlenre az öltözködést sem"

Sándor, ha már ott van ezeken a rendezvényeken, akkor kamerázik is. Ezt húsz évvel ezelőtt kezdte el - még a "szalagos" időszakban.

- Vannak zenészek, akik leszidnak, ha meglátják, hogy sürgök-forgok a fellépésükön, de sokan örülnek ennek - mondja a rocker, majd hozzáfűzi, hogy cimborája, Deák Bill Gyula az utóbbiak közé tartozik, a zenész egyszer odament hozzá, majd ezt kérte tőle: "Tüsikém, adjál felvételeket, amid csak van!". - Ez nekem csak egy hobbi, nem akarom nagy dobra verni, nekem az is tökéletes, ha a zenészek és a baráti társaságom tud róluk - mondta.

A zenerajongó, aki az évek során szoros barátságot kötött a hazai rockélet szinte valamennyi legendájával, jelenleg is tele van célokkal. Csak egyetlen dolgot nem tud elképzelni: azt, hogy valaha is kiábránduljon a vérbeli rockból.

- Mindig jönnek új szelek, s a nagy öregek közül sokan már odafent csapnak a húrok közé, de én biztos vagyok benne, hogy addig hűséges maradok a rockzenéhez, addig eljárok a kedvenceim koncertjeire, ameddig csak bírok - jelentette ki. Sándor szerint: - Hát, gyerekek, valami élet kell!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!