A hintázó kismalac és a barokk angyal

A lakonikus meghívón az ezúttal címként szolgáló szám 14 mellett az alkotó neve áll: Kaczmarski Ágnes. Filmes? Fotográfus? Fotóművész? Képzőművész? Ahogy tetszik: szabad az átjárás. Ági mindenesetre ódzkodik attól, hogy címkét biggyesszen önmagára. ( Mozgófilmen végeztem, ha ez segít. ) Egyszerűen természetes üzemmódja a figyelem. Amikor pedig a látottakat fotóvá-képpé komponálja, az ellesett pillanatok rögzítése mellett gyakran egészen ellentétes, látszólag össze nem illő tárgyakat helyez egymás társaságába minden bizonnyal innen van, hogy Ági világának meghatározó jellemzője valami fanyar, üde (ön)irónia, amely új fénytörésbe helyezi a dolgokat, és heuréka-élménnyel ajándékozza meg a befogadót. Akár tárlat-rendezés közben is.

Kaczmarski Ágnes a Férfi-emlékmű előtt Fotó: Horváth Csaba

Péntek délelőtt a Weöres Sándor Színház aulájában, a kiállításra szánt fotók még nem találták meg helyüket a rendelkezésükre álló falfelületen: egymáshoz való viszonyuknak is jelentősége van. Oroszy Csaba épp ezt a viszonyt próbálja megragadni, kiválasztani a lehetséges viszonyok közül a legmegfelelőbbet. A felkérés szerint valamiféle összegzés lesz ez a néhány új kompozíció mellett , és mert Ági sokszor sorozatokban gondolkodik, néhány fontos (akár mindig továbbalakuló) sorozatból is láthatunk itt szekvenciákat. (Közben a furcsa délelőtti csöndben éledezni kezd a színház. A súgó és kellékes Jenei Ági azzal köszön be, hogy milyen fantasztikus A dzsungel könyvét az évadtól legalábbis eloldozó film, a Helyzetjelentés a dzsungelből, amely természetesen Kaczmarski Ági műve. Előző este volt a bemutató , a klubos búcsúbulin.)

De vissza a képekhez. Igen, ha kategorizálni szeretnénk, akkor vannak a megyek és észreveszem típusú fotók. Ezek közé tartozik a Szívzörej is - amelyről pedig sokan azt hiszik, hogy kicsit bele kellett birizgálni a kompozícióba. Pedig nem: a glória a kőszent fején tényleg félrecsúszott; olyan, mintha orvosi sztetoszkóp volna. Ezen a képen szinte kitapintható az a mozzanat is, amely által Ági képei rögtön sajátos távlatot kapnak: többet kezdenek el jelenteni önmaguknál. Ez az a hajszálvékony mezsgye, ahol a dokumentumjelleg véget ér, és belépünk a művészet tágas birodalmába. Ez a tágasság érezhető a Romániában megörökített apáca mosolyában, fölfénylő kézfejében háta mögött a vaskos, sötét kolostorkapuval; két világ határán, ahol a zártság ígéri a végtelent. És ez a tágasság jelenik meg a Krieg Ferenc festőművészt ( Feri bácsit ) ábrázoló felvételen is, amely az Ornamentika-tárlatra készült, érzékelhető derűben. Ági azt mondja, a természetesség és a figyelem mindig működik, ha esetleg föl kell oldani a helyzetből (hogy itt most mindjárt fotózás következik) adódó feszültséget.

A megyek és észreveszem típusú fotók mellett Ági gyakran a gondolatból indul el, ahhoz teremti meg a szituációt. Így születnek a fanyar, önironikus, korszerű (mondjuk így) allegóriák , amelyeknek megalkotásához nemegyszer a legfantasztikusabb hétköznapi tárgyak állnak modellt: a hintázó malactól ( Álszentség díszdobozban ) a barokk angyalkáig. Van három kép Ági babasorozatából (Oldás és kötés), amely sok más mellett a női létezésről beszél plasztikusan. A Mindenütt nő-tárlat óta a Nő-emlékmű mellé férfiak is kerültek: vagyis alakul az emlékmű-sorozat.

Egészen különlegesek az antropomorfizált tubus-fotók: a hamutartó szélére ültetett Merengő tragikus királynőnek tűnik. Vagy valami másnak: lehet tippelni.