A holokauszt az irodalomban és a képzőművészetben – és a BDK-ban

A BDK könyvtárosa, Vörösné Adler Erika azt mondja, „hatalmas anyagból" válogathatott, amikor megrendezte a kiállítást. Tavasszal kezdte meg az előkészületeket, vagyis több hónap munkája van ebben a válogatásban. A tárlókba rendezett kötetek, a tablókon bemutatott képzőművészeti alkotások önmagukban is fölkeltik az érdeklődést (ráadásul megint kiderül, hogy a könyvnek tárgyként is van hatása, akár műalkotásként értelmezhető). De Vörösné Adler Erika nem elégedett meg azzal, hogy tárlókba rendezte a köteteket (naplók, memoárok, versek, regények), idézetekkel is megtámasztotta, megemelte a kiállítást.

Egy könyvtár persze mi mással emlékezne meg a holokauszt-évfordulóról, ha nem a saját gyűjteményének darabjaival. De a könyvtár jelképes hely: kultúrát őriz és ad tovább. Ez pedig különös feszültséget teremt egy olyan évfordulón, amely bizonyos értelemben éppen arra emlékeztet, hogy az európai kultúra – véget ért. Így aztán az a remény marad, hogy ez a nagy kincseket fölhalmozó kis kiállítás éppen a folytatáshoz járulhat hozzá.

Ámos Imre-rajz. Fotó: Szendi Péter

Fontos a BDK kiállítása azért is, mert Auschwitz megfogalmazhatatlansága és mégis megfogalmazhatósága itt, a könyvtári környezetben igazán láthatóvá, tapinthatóvá válik.

„Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a Holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a Holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz", írja Kertész Imre (A száműzött nyelv című kötetében). Ennek a „vállakat roskasztó" feladatnak a fölméréséhez – és bizonyos értelemben elvégzéséhez – ajánl irodalmat, a roppant feladattal megküzdőkét, a BDK kiállítása. Elég csak fecskemódra végigböngészni a címeket, hogy belássuk, befogadóként van még mit tennünk. Itt mosolyog Anne Frank, itt van a „francia Anne Franknak" aposztrofált Héléne Berr, akinek 1942-44-es naplója sok évtizeddel a megírása után került a nyilvánosság elé. Itt van Tadeusz Borowski és Primo Levi, akiknek végül nem volt elég, hogy szavakra váltották az Auschwitz- traumát, önkezükkel vetettek véget életüknek. (Trauma az, ami nem illeszkedik az emberi élet eseményeinek lineáris rendjébe; és aki elszenvedi, képtelen verbalizálni. Az elmondás – feloldás is.)

Tárlórészlet. A könyvek olvasásra, újraolvasásra várnak – a megértés esélye az üveglapok alatt. Fotó: Szendi Péter

A kiállítás akkor tölti be igazán a sorsát, ha lebontják, és a tárlókban fölmutatott könyveket elkezdjük olvasni, újraolvasni.

„Furcsa, hogy az élet egyszerre lehet alávaló és csodás", írja Hélene Berr. És azt is, hogy „minden a megértésen múlik".