Kultúra

2012.07.17. 06:25

A kikötő történetei

Vannak szerethető történetek, amiket az ember sohasem felejt el, legendák, amelyeket sok ismeretlenes sztorikból szőttek, és históriák, amelyek valóban megtörténtek, de legalábbis megtörténhettek volna.

Merklin Tímea

Ha egy szombathelyi vagy kőszegi Triesztbe megy, szinte hazamegy. Nem csak a monarchiás fíling miatt, hanem mert bőröndjében már visz történeteket itthonról, melyeknek egyik fele idekötődik, a másik oda; az ismerős részek kipárnázzák az utazást. A trieszti belvárosban elsétálunk James Joyce szobra mellett, amely a Ponte Rosso-n, a Canal Grandét átívelő hídon áll (Nino Spagnoli alkotása); olyan élethű, hogy tényleg járókelőnek érzékelhető. Feltűnik a hasonlóság a szombathelyi Fő téren a falból kilépő alakkal (Veres Gábor műve), s a ráismerés élménye - "őt már láttam valahol" - elindítja az emlékezést. Az ír író, James Joyce regénye világhálóba kapcsolja az "Ulysses-érintett" városokat. Triesztet azzal, hogy itt kezdett bele a regénybe (1922), itt ismerkedett meg az Osztrák-Magyar Monarchia többnyelvű, kozmopolita kikötővárosának kultúrájával, a népek e kicsike olvasztótégelyével, amely egyszerre hordozta az olasz és a bécsi kultúrát, és a zsidóság életformájáról olyan ismereteket nyújtott számára, amelyekből a főhős - a regényben szombathelyi születésűnek mondott - Leopold Bloom alakja megformálódott.

Ugyancsak az Osztrák-Magyar Monarchia korába visszanyúló legenda: Eugenio Montale, a Nobel-díjas olasz költő trieszti tartózkodása során hírét hallja egy magyar vonatkozású Dora Markus nevű hölgynek, akinek csak a lábfotója ismert, de akivel aludt is egy ágyban közös barátnőjüknél, csak nem egy időben, mégis verset írt hozzá, amiből Itália egyik legnagyobb békekölteménye lett, és emiatt Dora Markusról pár éve teret neveztek el, anélkül, hogy lenne egy teljes életrajz, egy egész alakos kép róla; a trieszti barátnőnél maradt levelekből annyi derül ki: a hölgy előbb Londonba, majd Chicagóba ment, valószínűleg a zsidóüldözések elől...

A belvárosból a Miramare kastélyba szokás kibuszozni, amely egy tengerbe nyúló, kopár kőszirtre épült. A parton hosszan végigterülő városi strandról is látni a tornyát, különösen csalogató az esti fényekben. A 19. századi romantikus kastély szobái hajókabinokra hasonlítanak. Habsburg Miksa osztrák főherceg és felesége, Sarolta belga királyi hercegnő részére épült vakító fehér (isztriai) márványból. A gyermektelen pár a kastély körüli terméketlen földet művelte meg: trópusi növények segítségével tették élhetővé. 22 hektáros pompás parkot hoztak létre, az egész világból hozattak növényféléket, ritka fajokat is...

Sétánk a parkból a parti sziklákhoz vezet. Mély sóhaj: íme, a trieszti öböl, ami emblémává nőtt Ottlik Géza Iskola a határon című regényében, a főhős, Medve képzeletében a kőszegi katonaiskola durva, ellenségesnek megélt közegével szemben. Egy megváltó fantáziakép, egy feledhetetlen, költői emelkedettségű látomás. Medve sosem járt Triesztben, nem hallotta a vitorlások csilingelését a kikötőben, a mólónak csattanó hullámok zaját, nem ismerte a tenger felé nyitott templomokat, nem látta a berakodásra váró nehéz tankhajók súlytalannak tűnő lebegését, nem lógatta a lábát a végtelen kék fölé. De nézhetett résnyire szűkülő szemmel a napba, ahogy a parton állók szűrik a szemükbe tűző, vízről is visszacsillanó fényt. Talán így lehet, hogy megalkotta e tengerparti, ismeretlen kikötőhöz fűzött, lelkét eloldozó, szabadító képet (egy gondolattal): "Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!"

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!