Kultúra

2015.01.18. 14:57

A Máglya mágiája: „Olyan, mint a rózsa – minden szirom megvan, csak nem mindjárt a helyén”

Szombathely - Volt egy szabad, sűrű esténk a WS Színház klubjában, mert ezúttal a stúdióba nem fért volna be az első januári Kötelező olvasmány, a friss-ropogós Máglya közönsége. A világszerte legnépszerűbb kortárs magyar írót, Dragomán Györgyöt vártuk, akinek ráadásul szombathelyi identitása is van: itt, a határon vált felnőtté.

Szendi Péter

És bár nem focidrukker, máig megnézi, hogyan áll a Haladás. Hát, most annyira nem jól (mármint a Haladás), de ez a tény nem veszi el a jókedvünket. A mágia megkezdődik. Talán akkor, amikor Dragomán György boldog, kisfiús mosolyával, határozott, mondhatni rutinos léptekkel bevonul: elsétál a széksorok mellett, föllép a pódiumra és helyet foglal az örökös házigazdák, a figyelő pozíciójából néha kikérdező Jordán Tamás és a professzionálisan könnyed kérdező, Lévai Balázs mellett. Egészen pontosan először kettejük között, de Jordán Tamás középre kérezkedik: mert a stúdióban is így szokott lenni, és mert (mondja a dramaturg, a rendező!) a Dragomán-Lévai páros így jobban egymásra lát. Kicsi, szellemes sakkjátszma kerekedik, de hát úgyis köztünk van a fehér király. (Az olvasó csak nem bír magával, mindig közbeszól.) A Magvető úgy hirdeti Dragomán György vadonatúj, kilenc éven át várva várt kötetét, a Máglyát, hogy „A fehér király szerzőjének új regénye". A pusztítás könyve (2002) után A fehér királlyal (2005) indult el világhódító útjára a szerző, aki Lévai Balázs felvezetésében eleven cáfolata a sokat hangoztatott régi tételnek, miszerint a magyar irodalom a nyelvbe zárva nem foglalhatja el méltó helyét a nagyvilágban: „Márai óta rajta kívül aligha mondhatja el magáról magyar író, hogy több mint 30 nyelvre lefordították."

A WSSz-közönség érdeklődése a világsiker fényében is egészen helyi és személyes: Dragomán György kamaszként került szülővárosából, Marosvásárhelyről Szombathelyre; itt érettségizett, innen ment az ELTE-re. (Tényleg: ha visszaszámolunk, a Máglya elbeszélője, Emma körülbelül annyi idős, amikor költözik és új helyzetbe kerül, mint Dragomán György volt akkor, amikor családjával Szombathelyen kezdett új életet. És még a „történelmi korszak" is stimmel, bár csínján kell bánni az efféle megfeleltetésekkel. Sőt: tilos ilyesmibe belemenni. Az írás valósága más, mint a tényeké, az igazságáról nem beszélve.) A Szombathelyt idéző emlékezésnek mindenesetre ma már anekdotikus csillogása van: „Azért jöttünk ide, mert ez volt a legmesszebb – már csak itt volt hely. Apám szájsebész-fogorvosként itt talált munkát. Amikor édesanyámmal először megnéztük a leendő otthonunkat, még nem volt kulcsunk, csak belestünk az ablakon. Ez az első szombathelyi élményem. Most jöttem Szombathelyre először vendégként: nemrégiben édesanyám is elköltözött Budaörsre." Az esten viszont itt van Dragománné Tiszai Katalin tanárnő, aki a Kötelező olvasmány előtt „fogadóórát" tart a WSSz-ben: szombathelyi tanítványok, ismerősök, barátok köszöntik, váltanak szót vele – hogy jobban érezzék magukat.

 

A kérdésre, hogy van-e szombathelyi identitása, Dragomán György azt válaszolja, hogy a határközelség, a határélmény – a 80-as évek végén még zárt közegben, erős határőrizettel - erősen megmaradt, és biztos sok helyen megjelenik a műveiben.

Határhelyzetet bont ki a Máglya is, az biztos. Egyes szám első személyű elbeszélője, Emma 13-14 éves kamaszlány, aki együtt tanulja a szerelmet és szabadságot: valahol a világban (Európában? Romániában?) akkor ér véget a diktatúra, amikor ő árván marad és boszorkányos nagyanyjához költözik. A szerző a Krúdy Klubban kimondja azt a mondatot, amit szívesen megelőlegeztünk neki: „Emma én vagyok." Bár azt is rögtön hozzáteszi, hogy Flaubert híres állítása nyomán „menet közben" jutott csak eszébe, hogy a Máglya hősnőjét Emmának hívják, pont, mint Bovarynét: „De akkor már mindegy volt." Igen, bele kellett bújnia Emma bőrébe, hogy képes legyen megszólalni Emma hangján. A pusztítás könyve még „isteni perspektívából" született, aztán a monológokhoz „bemásztam az asztal alá". (Van a Máglyában egy jelenet, amikor Emma úgy szabadul meg a combját kemény állkapcsában fogva tartó kutyától, hogy néhány pillanatra „szabályosan" beléköltözik.) Itt szól közbe többször is Jordán Tamás: a színész és az író a szerepben találkozik.

Az írás boszorkánykonyhájának küszöbéig merészkedtünk. Ritkán hallani olyan plasztikus és lényegbevágó mondatokat erről „a magányos és a kívülálló számára érdektelen" tevékenységről, mint ahogyan Dragomán György képes megfogalmazni a külvilág számára, mit hogyan csinál. Miközben tudja, hogy „az írásról beszélni nincs értelme – a regénynek van értelme". (Az értelmezés meg nyilván a befogadó dolga.) Úgyhogy mindent nyilván nem mond, nem is mondhat el, de fölmutatja, cáfolja és egyúttal alátámasztja a paradoxont, hogy íróként nem gondolkodik, vagyis nem értelmez, hanem „mindenekelőtt lát, aztán szerel és lyukakat töm", így jön létre az a mozaikos szerkezet, amelyben végül minden jelenet, minden apró részlet mozdíthatatlanul a helyére kerül. „Meglátsz valamit, ami nem volt, de már van – ez katartikus pillanat. Aztán halálosan fájdalmas folyamat következik: sötétben van az ember, amikor ír. Amikor nem írok, mosolygok." Hogy a belső látványok, gesztusok, mondatfoszlányok honnan merülnek föl, pontosan nem tudni. (Legalábbis a legritkább esetben.) Az biztos, hogy „amit látok, nem egyezik meg a konkrét valósággal". Ebből pedig az a gyanú következik, hogy voltaképpen minden elmondott történet, sőt maga a történelem is fikció. A regényírás pedig olyan, mint valami „kirakós a térben". Vagy: „Olyan, mint a rózsa. Minden szirom megvan, csak nem mindjárt a helyén." És bár a Máglyában „kilenc év sötétség" kellett ahhoz, hogy a minden a helyén van érzete megszülessen, közben elkészült három másik Dragomán-mű is. Fordítóként gyakran dolgozott határidőre, íróként csak a belső iránytűjére figyel: „Horgászni se lehet határidőre." Úgyhogy „sok ember idegeivel játszott" az elmúlt években: nemcsak Morcsányi Géza Magvető-főnök várta feszült figyelemmel a Máglyát, hanem neves külföldi szerkesztők is. De hiába a sürgetés, ahogy a gyöngéd érdeklődés se számít: „Igenis van az a pillanat, amikor be van fejezve." (A mozdíthatatlanság újabb Dragomán-paradoxonhoz vezet el: a Máglyában minden plasztikus, minden a helyén van – és minden mozog. A hangyák, a madarak, a liszt, a homok, a múltat szándékai szerint elpusztító máglya után maradó korom. Mint az üveglapon boszorkányos módon mindig mozgásban lévő homokkép: mindig ugyanaz, mindig változik.)

Dragomán György az angol mellett négy évet eltöltött a filozófia szakon is az ELTE-n, gondolta, filozófusként majd megadja a szabadság pontos definícióját. De mert minél többet gondolkodott rajta, annál távolabb került a céltól, úgy döntött, hogy ideje váltani: „Ezentúl nem gondolkodom, hanem írok. Sose fogom megtudni, hogy mi a szabadság, de írok olyan könyveket, amelyekből mások megtudják. Vagy azt, hogy mi nem." Mert az írásnak a mondaton kívül semmi más célja nem lehet: „Ha kívülről látom, ne vegyem észre, hogy mit csinálok – ha észreveszem, csalok. Ez súlyos esztétikai kérdés." A Máglya-beli Nagymama által művelt mágiának is a szabályai a fontosak: csinálja, de nem tudja, hogyan. „Így kell csinálni és kész. Nem érzékeli varázslatnak. Gépezetet működtet. Bedobod a pénzt, kijön a kóla. Én is bedobom." A mágikus működés szerint a „társadalmat összetartó" ok-okozat rendje sem működik. Nem úgy működik. Dragomán György azt mondja, éppen ezért érdekli régóta Beckett, aki azon volt, hogy leválassza az okot az okozatról – és viszont. És bár a mágikus realizmus nagymestere, Gabriel García Marquez kedvéért tanult meg spanyolul, számára még nála is fontosabb író Singer, akinek meg a jiddist köszönheti.

Viszont ha a történetmesélés, a történelem fikció, akkor lehet, hogy az emlékezés – a felejtés - is az; egyik a másikból következik. „Senki se emlékszik ugyanarra ugyanúgy, és ez fájdalmas." A képrögzítés technikái viszont tökéletesednek, úgyhogy sok bajunk lesz még ebből a szerző szerint.

De bajok helyett jöjjön végszóra a mindennapi kenyér, úgy, ahogy Dragomán György csinálja: „Egyszerű kovászos parasztkenyér. Só, liszt, víz. Kilenc éve nevelem a kovászt. Húsz óra kell, míg elkészül, de sok gond nincs vele. Este 8-kor összekeverem, éjfélkor hajtok egyet rajta, másnap megint, aztán megsütöm." Kenyér és regény, Máglya és mágia, amikor összeér. Ezekkel él az ember. És a rózsa az rózsa az rózsa: minden lángoló szirom a helyén.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!