A mosolygós, hóhányós halál

Az eltűnés sorrendjében című norvég-svéd-dán thriller egyszerre vonultatja fel az északiak sajátos világlátását és, hm, mosolygós brutalitását. Mindezzel együtt persze nem titok, hogy fekete komédiáról van szó, amelyben gengszterek számolnak le egymással, velük pedig egy becsületes, az Év Polgára hókotróvezető (a kiváló Stellen Skarsqard hozza a figurát, akit legutóbb a Nimfomániás című filmben láttunk). A sziporkázó poénok lelövése nélkül annyi azért elárulható, hogy a luxusban élő norvég banda semmivel sem különb, mint a szerb, sőt! A helyiek aljas mocska talán még jobban virít a mínusz 50 fokokkal ledermesztett tájban, mint az általuk megvetett bevándorlóké.

Az Eltűnés..., amelyet hasonlítanak a Coen testvérek Fargo című alapvetéséhez, igazi ereje a dialógokban van. Ilyenekben, például: Te, itt a sitten nem köcsögöznek, meleg a kaja és a fogadat is megcsinálják. Meg beleszámít a nyugdíjas időbe - mondja az egyik szerb bűnöző a másiknak, mire az így reagál: - Ezek hülyék. Mire: - Nem, ezek fűtenek. Ott a luxus, ahol fűtenek, mert ott dolgozni kell. Délen meg a majom leveszi a fáról a banánt és kész, kifekszik.

Dickmann eleinte a havat, majd a gengsztereket takarítja el (Fotó: Port. hu)

A primitív párbeszédben létező világszemlélet lapul, mint anno Spiró Csirkefejében. De ez sem kutya: a főhőst környékezi egy helyi politikus. - Most, hogy kitüntettünk, jöhetnél a Parasztpártba. Igaz, a bevándorlók voltatok, Dickmann, de te elég rendesen beilleszkedtél közénk, nem igaz? Moland koncepciója tiszta, mint a norvég hó: a gazdagság, az irigyelt életnívó mögött sötét társadalmi jelenségek tolulnak. Ez aztán tükröződik a leszámolásokban, amelyek megdöbbentően kegyetlenek.

Az Eltűnés... néha öniróniába megy át. Technikai leírást ad a hatalmas hómennyiség szakszerű gépi eltakarításáról. Nem hagyva kétséget az áthallás iránt: kábé így takarítaná el, ha tehetné, a norvég társadalom egy jelentős része azokat, akik neki nem tetszenek. Breivik óta tudjuk, ez nem alkotói kitaláció. Az eltűnés sorrendjében tehát egy olyan társdalmi kórképet is megjelenít, amely nyomasztó. A filmben feltűnő kelet-európaiak, Papával az élen (Bruno Ganz) reménytelenül züllöttek, a gazdag északiak meg reménytelenül képmutatók, hóhányók. Rémisztő perspektívák a norvég hómezőn.