A pillanat törékeny szépsége – egy atipikus kőszegi este Balázs Zoltánnal

Valóban Balázs Zoltán vagyok – veszi át a szót Balázs Zoltán színész, rendező, a nemzetközi hírű, sokat utazó, díjakkal is elismert budapesti Maladype Színház alapítója és vezetője (a lakás, ahol nyolc éve játszik a társulat, épp beázott: költözni kell), vagyis az önmeghatározás szerint „többszörösen terhelt személy”. Ez itt a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének eseménye a Tudomány a kocsmában sorozatban, a Bécsi Kapu kerthelyiségében.

Talán senki nem illik jobban ehhez az atipikus módon működtetett sorozathoz, mint Balázs Zoltán – aki az atipikus, vagyis a kőszínházi üzemben, struktúrában megszokott kínálattól több ponton eltérő, a fősodortól távolabb jelentős hullámokat vető színházról beszél ezen a bodza illatú nyári estén, természetesen saját tapasztalatai alapján. Olyan fordulatszámon él, hogy az önmagában nem tipikusnak mondható. Azoknak, akik látták – például Kőszegen, a Zwingerben – azt az egyszemélyes előadást, amelyet a nem mindennapi sorsot beteljesítő Viktor Kravcsenko nevében, egyes szám első személyben ad elő, folyamatos kontaktusban a közönséggel, heuréka-élményük támadhat: de hát voltaképpen hasonló ez a két szituáció. Csak míg ott Kravcsenko szól hozzánk Balázs Zoltán által, Én a szabadságot választottam címmel (hogy mi történik ilyenkor, átélés, átlényegülés vagy valami más, nehéz megragadni); itt és most pedig Balázs Zoltán nyilvánul meg, vele azonos az egyes szám első személy. A befogadóra tett hatás mindkét esetben: lenyűgöző. A kulcsszó is stimmel: belső szabadság.

Messziről indulunk Balázs Zoltánnal, pont úgy, mint a mesében, amelynek terében a főhősnek mindig el kell hagynia a biztonságos otthont (ráadásul megszegve a tiltást), hogy aztán a próbatételek során magára találhasson: „Hatéves voltam, amikor elszöktem egy vándorcirkusszal.” Annyira elbűvölte egy fáradt asszony meg egy punnyadt kígyó, de a legfőképpen a bohóc – aki „a legszentebb dolgot műveli a világon” –, hogy szendvicset készített az útra meg fél pár zoknit és csatlakozott a cirkuszosokhoz, akik Máramarosszigetről indultak tovább (mert bár hősünk 1977-ben Kolozsváron született, 12 éves koráig ott, Máramarosszigeten nevelkedett). A család azonban résen volt: Nagybányánál a szerpentinen megállították a karavánt és hazavitték a szökevény kisfiút, aki ezek után – meséli Balázs Zoltán – másfél hónapig nem beszélt a családjával, mert úgy érezte: élete értelmétől fosztották meg, amikor elszakították a cirkusztól. A karaván elment, az élmény titokban megmaradt.

Már Magyarországon, a szentesi drámatagozatos gimnázium játékos közegében jött rá, hogy a színház micsoda lehetőségeket rejt. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nagyjából párhuzamosan végezte a színész és a rendező szakot. Mosolyog, jelen van, beszél. Mondja és éli Balázs Zoltán történetét.

Franciaországban például a mai legnagyobbak közé sorolt Robert Wilsonnál, Josef Nadjnál (a vajdasági Nagy József) tanult, vagy inkább lesett el dolgokat. Azt mondja, a színészet elleshető, nem megtanulható. Az ember, ha színész, folyamatosan megengedi magának, hogy sérülékeny legyen, naiv legyen: újra és újra rácsodálkozzon olyasmire is, amire mások már sokszor rácsodálkoztak.

Még egyetemista volt, amikor (2001-ben) Dragan Ristic szerb producer megjelent a színművészetin, hogy szeretné színre vinni Ionesco Jacques, avagy a behódolás című darabját: a budapesti Roma Parlamentben, cigány és magyar nyelven. Ki más vállalkozott volna a rendezésre, ha nem Balázs Zoltán. Ráadásul „a Jacques… eddig mindig, mindenhol – sokfelé – megbukott”. A válasz: „Most nem fog.” Az előadás nemhogy nem bukott meg: elkezdte vonzani a közönséget. Itt keresendő a hamarosan nagykorúvá váló Maladype forrásvidéke (a szó lovári nyelven találkozást jelent). Az első lépésektől figyelemmel kísérte Balázs Zoltánék tevékenységét a színikritikus MGP (Molnár Gál Péter), aki nemcsak a közönségnek közvetítette – erős elemzésekkel – a társulati munka eredményét, hanem tükröt tartott a társulatnak is.

Tükörtartás következik: a 15 perces összeállítás képeket villant föl az elmúlt évek bemutatóiból. A sokféleségben is föltűnő-kitapintható az a különleges, képzőművészeti alkotásként átgondolt, a legkülönbözőbb kulturális hatásokat integráló, a nézőben indázó asszociációs utakat megnyitó látványvilág, amely a többnyire „renitens szerzők” renitens/atipikus darabjaiból megszülető Maladype-előadásokat jellemzi. A Maladype-előadás sosem másolja az „életet”: mindig teremt. Szót, zenét, képet, mozgást latba vető összművészet, amelynek létrehozásában olyan alkotók vettek-vesznek részt, mint Gombár Judit díszlettervező vagy a zeneszerző Sáry László. (A Remek hang a futkosásban címmel Sáry-zenére, Weöres Sándor világára készült Maladype-előadás ősbemutatója a szombathelyi Bartók Fesztiválon volt, azóta is műsoron van.) Az erős látvány egyfelől mindig sokrétű jelentést hordoz, másfelől nem szorítja háttérbe a színészt – akitől viszont atipikus kondíciókat kíván. Például a végszó biztonsága helyett a pillanatra reagáló nyitottságot, figurázás helyett a lényeg keresését, a rosszul értelmezett Sztanyiszlavszkij helyett Mejerholdot (a „félek, ezért futni kezdek” helyett a „futok és egyszer csak félni kezdek” gyakorlatát). Ha színház, akkor nem

(re)produkció, hanem esemény. Mindezek fényében („a gyerek a sötéttől fél, a néző a fénytől”) a Maladype erős közönséget is nevelt.

A kőszegi kerthelyiségben a közönség soraiból érkezik a megjegyzés: hogy micsoda élmény volt annak idején a Bárka Színház Hamletje, a címszerepben Balázs Zoltánnal, Tim Carroll (a Globe akkori vezetője) rendezésében (2005-ös bemutató). Sose lehetett tudni, mi történik, csak Hamlet személye volt állandó, a kellékeket és a zenéket a közönség hozta, a szerepeket kisorsolták. A szombathelyi vendégjáték alkalmából például a kardokat párnák játszották. Balázs Zoltán azt mondja, a Hamlet vízválasztó a pályáján: akkor értette meg, hogy a pillanat törékenysége mit jelent.