A vers nem szereplésre, hanem a legszemélyesebb közlésre való

Kicsi, de elszánt mezőny várakozik az ELTE SEK dísztermében ezen a szép, szombathelyi tavaszi délutánon. Gelsei Zsófia moderál (semmi póz, csupa közlés), a háttérből Szecsődi Tímea segédkezik. Oldalt szövegtárgyakból rögtönzött kiállítás. Gyöngybetűkkel lemásolt, fatáblák közé fűzött Bánk bán (hódolat Ottliknak és Esterházynak), egy „20 méteres Toldi”, mozaikdarabkákkal díszített tojás, mert „minden egész eltörött”, de titokban megvan mégis. Fekete tojás: Tojáséj. Így tárgyiasul Ady és a Weöres-egysoros.

Teleki Blanka – versenyen kívül – gitárral kísért, énekelt versekkel alapoz. Radnóti Bájolóját Szabó Balázs zenéjével játssza, Ady Szeretném, ha szeretnének című versét ő maga dolgozta föl. Furcsa hallani ezen a bájoló, telt és kedves lányhangon, hogy „lidérces, messze fény, lidérces, messze fény”. Kedves, könnyű dallamba csomagolva a minden.

Vannak gimnazista versenyzők – talán leendő, reménybeli ELTE SEK-hallgatók –, és vannak egyetemisták. A szombathelyi koordinációs rektorhelyettes, dr. Németh István azzal nyit, hogy miközben az országos átlag szerint két százalékkal növekedett a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők száma a tavalyihoz képest, az ELTE SEK vonatkozásában ez az arány tizenegy százalék. Ez pedig a rektorhelyettes szerint biztató jelzés arra nézve, hogy „a 21. században is sikk a műveltség”.

„a 21. században is sikk a műveltség”

Minden versenyzőnek két verssel kellett készülnie: egy kötelezővel a korszakot és generációkat teremtő Nyugat valamely szerzőjétől – és egy szabadon választottal, ízlés szerint. A nyugatosok között föltűnik József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád; a szabadon választott kategóriában szintén van József Attila, van Weöres Sándor, Karinthy Frigyes; van Petőfi. A kortársak között megjelenik Szálinger Balázs – és bizonyos Muhi János, aki nagy karriert futott be az interneten éppen az itt elhangzó verssel: Mesélj, apu!

Verset mondani – nehéz.

(A nehéz adódó jelzőitől most tekintsünk el.) Akkor is nehéz, ha rossz a vers – hát még, ha jó. A Dunánál, Kései sirató, Hajnali részegség – fölsorolni is borzongató.

Néha új fényben csillan meg egy-egy régről ismert, ismerni vélt, elfeledett, a mindennapok hordalékában megbúvó szó vagy fordulat. Különben szinte mindenki mintha láthatatlan piedesztálra lépne föl, amikor verset kezd mondani. Versmondó verseny vagy szavalóverseny? Nomen est omen. A zsűri pontoz, Jordán Tamás összead, így alakul ki a megnyugtató végeredmény.

A gimnazisták között Fodor Lili Anna (Bolyai gimnázium) az első. Belülről mondja A muszáj Herkulest – belülről mondja az Előszót is. Az egyetemista mezőnyben Lutor Katalin győz a Hajnali részegséggel – és Bencze Imre Édes, ékes apanyelvünk című játékos, vallomásos nyelvtörőjével.

Aztán Jordán Tamás középre húz egy széket, és mindenekelőtt örömének ad hangot: jó tudni, hogy ma is vannak fiatalok, akik versmondásra adják a fejüket. Sokszor zsűrizett már, és tapasztalatai szerint az alapkérdés régóta nem változik: Miért hiszi szinte mindenki, hogy a verssel szerepelni kell? Amint elhangzik a szerző és a cím, a közönség – mintegy önvédelemből – többnyire bezárul és visszavonulót fúj, mert az a benyomása támad, hogy „valami szörnyűség kezdődik”. Ez az érzet pedig abból a tévedésből fakad, hogy a vers alapvető emelkedettsége a „mesterséges ünnepivel” volna egyenlő. Pedig nem kell a retorika, a pátosz, a hősi póz. A vers nem szereplésre, hanem közlésre való.

Elhangzik a varázsige: Fehér György. Ő az a rendező, akinek vezetésével elkészült 1975-ben a jubileumi televíziós József Attila-sorozat, amely által Jordán Tamás egyszer és mindenkorra megtanulta: a vers legyen személyes, a vers legyen fontos közlendő, a vers szóljon valakihez: „A tévé képernyője előtt ott ül majd a néző. Hozzá kell beszélned.” Jordán Tamás így – ilyen természetesen, beszélgetősen – mond József Attilát és mást azóta is. Mint most: „Ti jók vagytok mindannyian, miért csinálnátok hát rosszat?”

Nem lehetne ebből kurzust csinálni?