Darabos Enikő azt kutatja, ahogyan a test szöveggé lesz

De hogyan lesz igévé, névszóvá – mondattá, szöveggé a test, amelynek működése, működésének megnevezése nem adja meg magát könnyen (ha egyáltalán) a szépirodalomnak? Ezt – a test igévé válását a történelemben, az öregedésben, a szerelemben, a szexben stb. – kutatja Darabos Enikő (1975, Szatmárnémeti) író, irodalomtudós, kritikus, az ELTE Savaria Egyetemi Központ oktatója, egyetemi docens Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban címmel a marosvásárhelyi Lector Kiadónál frissen megjelent kötetében, amely 2004 és 2014 között különböző orgánumokban megjelent kritikákat, tanulmányokat szervez magasabb egységgé: egésszé. Huszonegy írás, három fejezet; Oravecz Imrétől Rakovszky Zsuzsán, Bán Zsófián, Bodor Ádámon, Agota Kristofon, Esterházy Péteren, Bartis Attilán, Pályi Andráson, Grecsó Krisztiánon, Tompa Andreán át Vajda Mihályig. És persze a kötet középpontjában (talán mint titkos legfőbb mozgató) Nádas Péterig és a Párhuzamos történetekig. Hiszen „megkockáztatható, hogy Nádas regénye óta a magyar irodalom másképp beszél a testről”.

A három fejezet – ha úgy olvassuk, mint mozaikosságában is egységes szövegfolyamot – egyrészt „egyre beljebb megy”, egyre közelebb merészkedik az alaptémához, másrészt teljes kört ír le, és erre a mozgásra már a fejezetcímek dialógusba lépő játékossága is figyelmeztet: Én – másik; Test – nyelv; A másik én. (A testtudat kialakulása szoros összefüggésben van azzal, hogy képesek vagyunk-e mintegy „kívülről” rápillantani önmagunkra.)

A tíz év termését átfogó válogatás azt a folyamatot is megmutatja, ahogyan a kritikus hangja, nyelvezete változott; mintegy fölszabadulva – akár a kritikát szigorúan a tudományba záró terminológia hatalma alól – magára talált. Egyvalami azonban alapvetően nem változott: Darabos Enikő nem előíró, nem normatív kritikát művel, ami azt jelenti, hogy nem az ítéletmondásban látja a kritika feladatát (ha van ilyen egyáltalán), hanem az elemzésben, az értelmezési utak megnyitásában, a megértésben. (És ezért lehet jó útitársa az elemzett művek olvasóinak.) Az Agota Kristofnak szentelt nem is egy, hanem két írás például arra a küzdelemre épül, amely valóságos bozótharcra kényszeríti az olvasót, akinek – minél messzebbre jut az Agota Kristof-életműben – folyamatosan fölül kell vizsgálnia a regényekben (Trilógia) foglaltak igazságát. A 2007-es Trilógia-elemzés egyik lábjegyzetében még kérdőjelet kap Kőszeg – mint K. város lehetséges „földi mása”. Ma ez a megfelelés már evidencia; és nem csak azért, mert Agota Kristof/Kristóf Ágota ide vágyott végérvényesen vissza.

Alkalomadtán azért a normateremtő, vagy inkább „a szövegből kiszóló” is megjelenik a kötetben. Szilasi László A harmadik híd című regénye olyan testekkel szembesít, amelyektől a mindennapokban inkább elfordítjuk a tekintetünket: ők a hajléktalanok. Az elemi élmény arra indítja a kritikust, hogy „Kizárólag, csakis ember” című írását úgy foglalja össze: legyen a Szilasi-regény mindig kéznél, legyen „nyugtalanító, városi graffiti”, legyen kötelező olvasmány, de mindannyiunknak, felelős vezetőknek és hétköznapi állampolgároknak egyaránt.

Darabos Enikőt szerzőként az érdeklődése irányítja: mindig arról ír, amit fontosnak tart (kánon/ok ide vagy oda). Arra az akár önmagának föltett kérdésre pedig, hogy miért ír rendületlenül kritikát, szintén megvan a maga lakonikus válasza: „Csak.”

A Testmetaforák szombathelyi bemutatójának a WSSZ klubja adott helyet, a Szépírók Társasága társszervezésében. A beszélgetőtárs szerepét Gáborják Ádám vállalta. A színház mindig „a test helye”, vagyis alkalmasabb helyszínt nem is választhattak volna.