Alexa Károly a celldömölki könyvtárban: a szelíden fénylő Kemenesaljáról

Alexa Károlyt a könyvtár mellett a Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság hívta meg, az előadás hagyományos helyszíne a gyerekrészleg; az előadó válla mögött a falon áttetsző felirat: "Mesevarázs". Talán még fénylik is.

Az a szelíd, opálos, kékben-zöldben játszó fény nemcsak az érett, sűrű és áttetsző szőlőszemből, aztán a borból sugárzik, hanem magából a tájból is. Ez a vidék a Dunántúl csücskén "irodalmunk elvarázsolt helye" még akkor is, ha látványos földrajzi jelenségekben nem bővelkedik. Vagy éppen azért: ez a mediterrán fényesség a szelíd lankákból következik. Az előadó pozíciója (a térben elfoglalt helye) pedig azért is érdekes, mert saját életútja példázza, hogy egy táj szülőföldként vállalható, megszerethető: Alexa Károly így választotta, szerette meg a familiáris Kemenesalját, benne Egyházashetyét, ahol nyilván Berzsenyi Dániel szellemét is keresi, megtalálja.

Szóval honnan ez a pannon varázs? Szabó Zoltán Szerelmes földrajza azt a választ kínálja, hogy bár a varázslat nyilván korábban is működött, a 1920., vagyis a trianoni határok meghúzása után fölértékelődött a Dunántúl, a pannon táj jelentősége: nem volt már tenger (Abbázia, Fiume), nem volt Tátra vagy nem volt Vaskapu. Ekkor fedezte föl igazán az irodalom is a Dunántúlt mint "Magyarország kertjét", amely "szelíd erejével" hatott; sőt, keltett izgalmakat. A pannon táj szerves része Kemenesalja, amelyről "meg nem mondja élő ember, hogy hány falu tartozik hozzá pontosan". Harminc-negyven: egybefogja őket a tájmitológia. Ezen a ponton kihagyhatatlan Hamvas Béla, aki a magyarországi tájgéniuszok sorában elsőként emlegeti ezt a vidéket - mint az antikvitás leszármazottját, ahol a Földközi-tenger mediterrán lehelete érződik. Alexa Károly idézi a híres Hamvas-kijelentést, amely szerint "Kemenesalja fővárosa nem Budapest, hanem Athén".

Ha az irodalmi hagyomány(oka)t az egyes életművek felől közelítjük, Kemenesalján mindenekelőtt Berzsenyi Dániel költészete fénylik föl. Alexa Károly megpendíti, hogy a nevezetes ellentét Berzsenyi és Kazinczyék között talán szintén a tájban, a "dunai" és a "tiszai" beszédmód, mentalitás különbözőségében gyökerezik; ahogy ezeknek a különbségeknek a jelentőségét maga Berzsenyi is fölveti, ráadásul elsőként a magyar irodalomban. A kemenesaljai mentalitás abban a "kék és zöld ragyogásban" fejeződik ki, amely a családiasság, az emberléptékű kiegyensúlyozottság érzetét erősíti, és amely a sosem túl magas szőlőhegy (mint "táji csoda") leglényegibb sajátja. Ez itt nem a forradalmak vidéke. Az a tény, hogy Berzsenyi (belül működő, magányos vulkán) egyszerre volt királyhű köznemes és "rögeszmés magyar", csak ebben a kiegyensúlyozottságban lehetséges. Költészetének az antikvitásban gyökerező képi világán pedig minduntalan átüt a konkrét tájélmény. ("Három futamban" mintegy tizenöt évet töltött Hetyén, de Nikla is a pannon tájhoz tartozik.)

Kemenesalja másik legnagyobbja, Weöres Sándor még kevesebb időt töltött Csöngén, és bár költészetében rengeteg a helyi utalás, Alexa Károly szerint nehéz eldönteni, hogy "mennyire vegyük ezeket komolyan". A Dunántúli képek című versét például "egy levegővétellel követi" a Norvég képek, aztán a Maláj álom. De hát a Hamvas által orfikus költőnek tartott Weöres Sándor a valaha volt egységes lét követeként működött itt a földön: Alexa Károly személyesen is megtapasztalta azt az angyali és démoni hatást, amelyet a költő a környezetére gyakorolt; főleg munka közben, amikor ki tudja, milyen erőkkel társalkodott.

Kortársunk, Ambrus Lajos nap mint nap Berzsenyivel társalkodik: Alexa Károly az ő történetével példázza, hogy milyen az, amikor az igazi "alföldi kálvinistát" magához hasonítja egy másféle táj. A ma már szintén hetyei Ambrus Lajos voltaképpen szintén a világ teljességének rekonstruálásra tesz kísérletet, amikor Dani uraság nyomán méhészkedésbe fog. Vagy az otthonában kiteszi a falra azt a festményt, amely őt magát ábrázolja: Ambrus Lajost, Berzsenyi-jelmezben.