Amihez csak hozzáér, arannyá változik: egy lidérces Oroszy-képregény

Oroszy Csaba kreativitását ezúttal a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum igazgatója, Takács Zoltán Bálint piszkálta föl. (És ötletekért az igazgató úrnak se kell a szomszédba mennie.) Kezdjük ott, hogy a mostanában tényleg aranykorát élő Nádasdy múzeum „imázsfilmjének” elkészítésére Oroszy Csaba és állandó filmes munkatársa, Kaczmarski Ágnes kapott felkérést.

A kisfilmben a szombathelyi Weöres Sándor Színház színészei működnek közre. És mert a Nádasdy múzeumban minden az értékesebbnél értékesebb kincsek körül forog, a kisfilm középpontjában is egy bizonyos originális műtárgy áll. Illetve dehogy áll: a vágy titokzatos (mű)tárgya (ahogy a Jóisten és T. Takács Tibor létrehozta) elszabadul: repül, repül, kapkodni kell utána. Tulajdonképpen így kapkodunk a vitrinben őrzött szépségek után is, hiába. Csakhogy a filmbeli titokzatos műtárgyat Vlahovics Edit hopp, elkapja – és óvatosan a helyére teszi.

A lidércfényes éjszaka az arany bűvöletében telt, játékos öniróniával és enyhe (vö! aranypor) társadalomkritikával meg is fricskázva azt az áhítatot, amelyet az arany az emberből kivált, amióta világ a világ. T. Takács Tibor pszeudo-kincsei mellé Oroszy Csaba és Kaczmarski Ági is odatette a maga aranyba foglalt tárgyait a „kifejezetten zsíros edényekhez” való 20. századi „aranydörzsitől” a 18. századi „Aranyhajszálon” át (amely bizonyos Sir W. Eliot pantallójáról származik) a 19. századi „Aranyló tekintetig” (ez meg egy szerelmes huszárkapitány ötvösmunkája) és főleg a 21. századi „Aranyérkúpig”. A kiállítás zavarbaejtő tapasztalata, hogy a látogatók nagy része nem kételkedett a kiállított műtárgyak eredetiségében és komolyságában. (A múzeum ereje?)

Bár régóta tudható, hogy nem mind arany, ami fénylik, úgy látszik ennek a különös éjszakának a fénytörésében igenis minden, ami fénylik, arannyá változott. Még az a filmbeli repülő vágytárgy is. Amelynek lélegzetelállító útját képregény formájában is megörökítette Oroszy Csaba - ha egyszer állítólag beköszöntött az aranykor, amelyről azt hittük, régen elveszett. (Ha volt egyáltalán valaha.) Ennek a felkérésnek azért örült különösen korunk Midasz királya, mert – mint mondja – a képregényt jellemző szerkesztésmód régóta jelen van a festészetében, régóta foglalkoztatja ez a műfaj: „Mindig is történetmesélő ember voltam.” Sőt: több mint 10 éve szerkesztett is már képregényt, a saját festményeiből. (A beszélgetés közben megállapítjuk, hogy a képregény voltaképpen egyidős az emberrel, a bibliai alapozású festészet tulajdonképpen képregények sorozata: történetmesélés képekben.) De kifejezetten képregény- megalkotására most kapott először felkérést. Ceruzával megrajzolta, kontúrozta, akvarellel színezte, árnyalta. Utólag jött rá, hogy ösztönösen a klasszikus magyar képregény útján indult el – hódolat Zórád Ernő emlékének, munkásságának.

A 40-szer 70 centiméteres lapokat, összesen tizenhármat a Nádasdy-vár toronygalériájában állították ki. A képregény nem csak a filmbeli történetet követi nyomon: természetesen fölismerhető a film összes szereplője is. De ezzel a történetnek még nincs vége: a repülés folytatódik. Még az idén megjelenik könyv formájában az Oroszy-képregény, úgyhogy meglehet, tényleg elmondhatjuk: beköszöntött az aranykor. „Színes lesz és kemény borítós. Mutasson nekem valaki még egy ilyen múzeumigazgatót.” Talán aranyba kellene foglalni a nevét.