Annyira cigány, amennyire magyar - A Romano Teatro a BDK-ban

Összerezzenés, földerülő arcok, titkos elérzékenyülések, nehezen szűnő taps. Végül pogácsás beszélgetés.

Nagy Éva, a Berzsenyi Dániel Könyvtár igazgatója köszöntőjében emlékeztet arra, hogy az intézményben két éve tart az a sorozat, amely a roma kultúrát igyekszik közelebb hozni a szombathelyi közönséghez. Régi terv valósult meg azzal, hogy a hídverő szerepét vállaló, 2005-ben megalapított miskolci Romano Teatro társulata - amelyben roma és nem roma fiatalok együtt lépnek színpadra - a magyar kultúra napja alkalmából most ellátogatott Szombathelyre. Mert „egy ország kultúrája annál szebb, minél több színt mutat fel".

A színházat Szegedi Dezső Jászai-díjas színész, a Miskolci Nemzeti Színház művésze hozta létre; hétfőn este az úgy tűnik, édesapja nyomdokaiba lépő Szegedi Violával találkozhatott a könyvtári közönség. De vissza a velőtrázó rikkantáshoz, vagy inkább a rikkantást megelőző pillanatokhoz.

A könyvtár legfelső emeletén, a liften túl kialakított előadóterem olyan, mint egy hosszú alagút, fölöttünk jobbra-balra világító neoncsövek jelzik az irányt (bár lehet, hogy csak menet közben születik meg a hasonlóság-érzés). Az alagút végén pirosba öltöztetett alacsony dobogó, bár - ahogy mindjárt kiderül - tulajdonképpen arra se volna szükség. A nézőtéri székeken színlap: részletek a Romano Teatro saját musicaljeiből, köztük versek. József Attila, Lakatos Menyhért, Szécsi Magda, Bari Károly. (Minden bizonnyal őt, Bari Károlyt látta volna a könyvtár szívesen az esten, betegsége okán azonban nem lehetett itt.)

A köszöntő után elcsendesedő nézőtéren éppen megszületik az illedelmesen kíváncsi várakozás, amikor valahonnan hátulról rikkantás hallatszik. Aztán megjelenik két szakadt figura (vö! Stan és Pan, Moha és Páfrány, Hacsek és Sajó stb.). Szerzetesek? Hajléktalanok? Komédiások? A prímet a gömbölyded Horváth Zsolt viszi, társa Moczó Róbert (mint Füles-reinkarnáció). „Hát akkor menjünk be! Nézd má', mennyi jó ember!" Az önironikus kis párbeszédek egyrészt fölmutatják a kultúranap - „Kultúra? Jól lehet abból lakni?" -, másrészt a cigányság jellemzésére forgalomban lévő klisék színét és visszáját: „Kóstoltak már patkányburgert?" És miközben Horváth Zsolt szerepe szerint (bár nyilván önazonosan) azon dohog, hogy „művészet, persze: mindig csak a mű, sose az igazi", az este legnagyobb élményét majd éppen az adja, hogy itt minden megszólalás igazi - a versközlés, az érzelem, még a pátosz se hamis. Talán mert tétje van és tehetséggel párosul. És ezt az igazi-élményt a nem túl jó minőségű gépzene (áradó musical), a kis térben voltaképpen fölösleges mikrofonhasználat se rontja el.

Valahogy visszanyeri eredeti értelmét a közhely: most nem azt jelenti, hogy elcsépelt, elhasznált, üres, hanem azt, hogy közös, hogy mindannyiunké. És főleg minden ízében önazonos: „Csak annyira vagyok cigány, amennyire magyar." És viszont. Ahogy az Azt hiszitek című Bari Károly-vers mondja: „Azt hiszitek, hogy csak én / ácsorgok fényért és szeretetért / a város kapuja előt (...)? / Sokan várjuk a kapukon kívül, / hogy bizalmatok rézkrajcárjaival / megajándékozzatok!"