B. Török Fruzsina Móricz-terápiája: "Nekem a bizalom olyan, mint a trambulin"

(Móricz-szilánkok.) A Weöres Sándor Színház október elején mutatja be a Jelenetek 2 házasságból című előadást, amely két Móricz Zsigmond-regény színpadi adaptációját fogja össze: két regény, két felvonás. A színdarabok szerzője, az előadás dramaturgja B. Török Fruzsina, aki néhány éve az 1924-25-ös Móricz-naplók színpadi változatának elkészítésével hívta föl magára a figyelmet. A Napló-szilánkok bemutatójának Szombathelyen örülhetett a közönség, Móricz szerepében Koltai Róberttel: „Egy új műfajt alkottak együtt, és a műfaj egy új Koltai Róbertet teremtett.” A Móricz-naplók megjelenése igazi szenzáció volt 2010-ben már az irodalmi közvélemény számára is. Az író megromlott házasságának Janka öngyilkosságába torkolló végnapjai peregnek előttünk: Móricz legfájdalmasabb, legbensőbb, legintimebb érzelmi konfliktusaival vet számot a Naplókban – önmagát sem kímélve, rendkívüli érzékletességgel. Ezt a vulkánkitörésektől sem mentes belső vívódást jeleníti meg a B. török Fruzsina által jegyzett monodráma nagy érzékenységgel: szöveg szerint és Koltai Róbert előadásában egyaránt. A siker mélységét és minőségét jelzi, hogy a Naplók színpadra állításáról sokáig hallani sem akaró Móricz-örökösök a bemutató után már maguk ajánlottak két kevéssé ismert Móricz-regényt (Az asszony beleszól, Rab oroszlán) színpadi feldolgozásra. Így jöhetett létre az a két egyfelvonásos komédia, amelyekből Jelenetek 2 házasságból címmel születik Szombathelyen is előadás. Aki pedig a Jelenetek...-ben is a sokszor kibírhatatlan és gúzsba kötöző, de férfiként-íróként végső soron nélkülözhetetlen Janka-szerelem hatását véli felfedezni, egyáltalán nem téved.

Fotó: Unger Tamás

(„Ő az én nagyapám.”) B. Török Fruzsina természetesen itt volt az olvasópróbán, és amikor csak lehetősége van rá, a szombathelyi próbafolyamatot is figyelemmel kíséri. Két kisgyerek mellől persze nem olyan könnyű elszabadulni, és Budapest sajnos még mindig elég messzire van a vasi megyeszékhelytől. A virtuális térben viszont szempillantás alatt jönnek a hírek, például így: „Mond az a név neked valamit, hogy Tarjáni Béla? Vagy Bernát Béla? B.B.?” Hogyne mondana! Tarjáni Béla – szerzői nevén Bernát Béla, B.B. - a 90-es évek elejétől 1998-ban bekövetkezett haláláig rendszeresen megjelent, főleg publicisztikai jellegű írásaival, a Vas Népében. Talán a sors, talán a véletlen akarta így, mindenesetre amikor Szombathelyre költözött, gyorsan kiderült, hogy lakása karnyújtásnyira van a Széll Kálmán utcai szerkesztőségtől. Béla szeretett ide bejárni – és mi szerettük, hogy bejár. Nemcsak az írásaiért, hanem a beszélgetésekért is: a műveltségéért, a figyelméért, a tanácsaiért, a barátságáért. Publicista volt – és képzőművész. Fruzsina ezek után már csak annyit írt: „Ő volt az én nagyapám.” Aztán egy fotót is küldött: a fiatal Tarjáni Béla, karján egy kisgyerekkel – Fruzsinával. A Berzsenyi könyvtár archívumában visszakereshető néhány Bernát Béla-írás (köszönet a helytörténeti tárnak a gyors segítségért), bár glosszáiért és más publicisztikáiért végig kellene lapozni a 90-es évek lefűzött, raktárban tárolt évfolyamait.

(Amiről nem beszélünk.) Amikor egy kávé mellett helyet keresünk a WSSz udvarán a szeptemberi napsütésben, a fénymásolt újságlapokba bele-belekap a szél. És Fruzsina mesél. Elsőként anyai nagymamájáról, aki nem más, mint a csodálatos színésznő, Lénárd Judit: 1950-ben végzett a színművészeti főiskolán - osztálytársa volt például Keres Emil –, de a nagyközönség a magyar televíziózás hőskorából is emlékezhet rá, fölkészült és sugárzó személyiségű bemondónőként vált közismertté és közkedveltté a 60-as években. Ő volt az 1964-ben útnak indított tudományos magazin, a Delta első műsorvezetője. Tragikusan korán búcsúzott el a földi világtól: gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és 1970-ben ő maga döntött úgy, hogy a szenvedéssel együtt véget vet az életének is. Akkor már nem élt együtt a férjével. A „gyámügy” viszont felkereste Tarjáni Bélát: az édesanyja halála után magára maradt kamaszlánynak – Fruzsina leendő édesanyjának – családra volt szüksége, és ki másra bízhatták volna, ha nem az édesapjára. Tarjáni Béla eleget tett apai kötelezettségeinek, pedig minden valószínűség szerint nem ő – hanem egy neves, akkor épp vidéken játszó színész - volt Lénárd Judit lányának édesapja. „Anyukám úgy nőtt föl és úgy halt meg, hogy nem tudta, valójában nem Tarjáni Béla az apukája. Legalábbis soha nem beszéltünk arról, hogy tud-e, sejt-e valamit. Amikor pedig én már tudomást szereztem róla, nem mertem neki elmondani. Anyukám 1954-ben született – Ratkó-gyerek –, és ha utánaszámolunk, feketén-fehéren kiderül, hogy Tarjáni Béla nem lehet az édesapja, hiszen a fogantatása idején éppen börtönben ült.” Vagyis biológiailag Fruzsina sem mondhatja nagyapjának Tarjáni Bélát – de igazi nagyapaként emlékszik rá. És most, hogy a munkája a Weöres Sándor Színházba hozta, szeretne még többet tudni róla: „A Széll Kálmán utcában nyilallt belém, hogy újra Szombathelyen vagyok – és hogy milyen furcsa az élet. Nagyon összefutnak a szálak.”

(A zene és a sors dramaturgiája.) A Napló-szilánkok bemutatója idején az volt a benyomásunk, hogy B. Török Fruzsina úgy jelent meg szerzőként-dramaturgként a színházi porondon, mint ahogyan annak idején, a mitologikus időkben Pallasz Athéné Zeusz fejéből kipattant: teljes fegyverzetben. Ennek az érzetnek az oka Fruzsina szerint talán abban keresendő, hogy korábbi – eredeti – hivatása csak látszólag van messze a színházi munkától. Fuvolázni tanult a bécsi konzervatóriumban, és bár nagy trauma volt számára, amikor saját döntése nyomán letette a hangszert (aztán három évig kézbe se vette, éppen a fájdalom miatt), arra gyorsan rájött, hogy a váltással tulajdonképpen csak a neki rendelt eszköz cserélődött ki, a lényeg azonban mit sem változott: „A zenei képzettség nagy mértékben megkönnyíti a színházi munkát, hiszen a zene csupa dramaturgia, csupa ritmus, csupa jól – vagy rosszul – kitett hangsúly, csupa összjáték. Biztosan tudom, hogy ma már azért nem hiányzik a fuvola, mert olyan helyen vagyok, ahol igazán otthon érzem magam. Ráadásul fuvolistaként több mint tíz év alatt nem értem olyan sikereket, mint a színházban az utóbbi négy-öt évben. És ez nagy motivációs erő.”

(A Búzakalász különös ragyogása.) A Jelenetek 2 házasságból ősbemutatóját a budapesti Thália Színházban tartották, ma már a Thália az állandó otthona a Napló-szilánkok-előadásnak is. Ez pedig Fruzsina számára azt a sejtést erősíti meg, hogy a kifürkészhetetlen sorsnak megvannak a maga törvényei: 1952-től a Thália Ifjúsági Színház néven működött – Lénárd Judittal a társulati tagok között –, még korábban pedig ez volt az a színház, ahol Móricz Búzakalász című színpadi művét bemutatták: itt kezdődött a Mária-szerelem, innen ered annak a sok szenvedést hozó „szerelmi háromszögnek” a kialakulása, amelynek Janka öngyilkossága lett a vége. És innen datálódnak az 1924-25-ös Móricz-naplók első bejegyzései is.

(Móricz felfedezése.) De miért pont Móricz? Amikor elhagyta a zenei pályát, Fruzsina művelődésszervezőnek jelentkezett: tágítani szerette volna a saját szemhatárát, ki akart törni a muzsikuslétet jellemző „szakbarbárságból”. Mire Győrben, a Nyugat-magyarországi Egyetemen megszerezte diplomáját, kétgyermekes anyuka lett – és tönkrement a házassága. Éppen a válási krízis kellős közepén küzdött azzal, hogy a felszínen tartsa az életét, amikor Nagy Gábor író, költő, irodalomtörténész a figyelmébe ajánlotta a Móricz-naplókat – mondván, hogy válás idején nincs Móricz naplóinál megtisztítóbb olvasmány. Fruzsina bement az első, útjába kerülő könyvesboltba, megvette a frissen megjelent Naplókat, fölcsapta, és megtalálta, amit öntudatlanul keresett: „Író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság, de nálam boldogtalanabb ember nem létezhet a földön.” Ő is pontosan ezt érezte: hogy nála boldogtalanabb ember nincsen. És ebből a túlélési gyakorlatból született meg a boldogság: „Nekem a Naplókat végigolvasni igazi terápia volt: utakat mutatott Móricz – és én minden porcikámmal hittem neki. Felesleges köröket spóroltam meg, egy csomó csatát megvívott helyettem.” Mindehhez már akkor Molnár Piroska hangján hallotta beszélni Holics Jankát, amikor még szó sem volt a Napló-szilánkok-előadásról.A történet úgy folytatódik, mint valami napsugaras hollywoodi mese: a Móricz-naplók színpadi változatát csak elolvasta Koltai Róbert - akinek az asztalán sok semmire se jó fércmű hever, joggal gondolhatta, hogy ez lesz az ezeregyedik. Ahogy a Móricz-örökösökkel is „mindössze” addig kellett eljutni, hogy hajlandók legyenek legalább megismerni a színpadra szánt szöveget – amint megismerték, azonnal szabaddá vált az út a bemutatóhoz. Fruzsina ma már kedves barátjának tudhatja Móricz unokáját, Kolos Rékát.

(Bizalom-trambulin.) Hát itt tartunk: B. Török Fruzsina (társ)szerzői és dramaturgi minőségben lesz jelen a Jelenetek 2 házasságból októberi premierjén a WS Színházban – és amikor végigjön a Széll Kálmán utcán, Szombathelyen nyugvó nagypapájára gondol. Aztán viszi tovább a munka. Nemrégiben például sikerrel pályázott egy gyerekeknek szóló rádiójáték-sorozatra: Az elvarázsolt zenekar epizódjaiban saját hétköznapi „anyuka-problémáit” írta meg, tündéri realista látószögből. A gyerekek és a hangszerek kalandjait – mert a történet kibontakozásával észrevétlenül az összes hangszer is bemutatkozik – hamarosan kereshetjük a Magyar Rádió műsorkínálatában. (És lám, a zene csak nem engedi.) Hegedűs D. Gézának Márai-szövegekből szerkeszt színpadi szöveget, a vígszínházi bemutatót Marton László rendezi. Gyuriska Jánosnak Csáth-monodrámát ír. A Thália Színház műsorán pedig már ott van a Végállomás is – egy igazi lélektani krimi, amely Lev Tolsztoj halhatatlan Kreutzer szonáta című kisregénye nyomán született, Gubás Gabival és Koltai Róberttel a színpadon, természetesen Koltai Róbert rendezésében. (És megint a férfi-nő kapcsolat, a házasság rejtelmei – és megint a zene, ezúttal a „démoni”.)

Fruzsina azt mondja, máig rengeteget tanul Koltai Róberttől: „Elképzelhetetlenül sokat jelentett, hogy Robi érdeklődve fordult a Móricz-naplók színpadi változata felé, hogy hitt az ügy sikerében – hogy bízott bennem. Nekem a bizalom olyan, mint a trambulin.”