Szigligeti Ede, K2 a celldömölki színházban

Szigligeti Edét az akkori korszak prófétájának is nevezhetjük. Drámáiban megpróbálta összehozni a magyarokat a környező népekkel, nemzetiségekkel. Rá akart mutatni arra, hogy nem ellenségek vagyunk, hanem meg kell tanulni, hogyan tudunk együtt élni – indokolta Fábián Péter a darabválasztást.

K2 a Soltisban

Az eredeti színművet alaposan átírta a rendezőpáros, ezzel is jelezve, hogy 1853-ból is tud beszélni a ma. Tehát van még feladatunk, van még min rágódni. Az nem jó irány, ha hagyjuk, hogy az élet csak úgy megtörténjen velünk. Akkor valamiből kimaradtunk, valami elment mellettünk, valami megoldatlan maradt. Ilyen évszázados megoldatlanságok még mindig képesek társadalmi feszültséget generálni. A Soltis Lajos Színház bátran választott: a Bach-korszakban íródott népszínmű az elbukott szabadságharc léthangulatából merít, bár történeti ideje szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt játszódik. Még az átírt mondatok mögött is érezni a feszültséget, a kiszámíthatatlanság vibráló erejét. Hová lehet menekülni akkor, ha lángokban áll körülöttünk a világ?

A háború, még ha olyan magasztos, megfoghatatlan eszménnyel is nő össze a neve, mint a szabadság, veszteséget szül, légszomjat. A háború mindenkit átformál, lassan lefaragja az emberi arcéleket, más törvényeket, más szabályokat fogad el. Szétválasztja az egy nyelvet beszélőket. A legrosszabb, hogy hiteltelenné tesz, kétségekkel tölt meg mindent. Ezt hagyja maga után örökül.

A történet

Háború készül, vagyis már benne vagyunk. Görgey seregébe tagokat toboroznak. Minden férfi felett ott lebeg a véres kard. Sorsot húznak, aki igent húz, azt elviszik katonának: opcionális halállal. A háborúban nincs ráció. És mégis élni kell. Álljon itt a darab bevezetője ízelítőül: „Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak. Miközben minden hazafi szent kötelessége hazáját bel és kül ellenségek ellen megvédeni, mert ezt igényli a természeti jog. Ezt parancsolja a törvény. A magyar cigány Rózsa Peti beleszeret Ivánka Évikébe, Celldömölk legszebb nemcigány magyar lányába. A haza bizodalmasan várja fiaitól, hogy mostani veszélyes körülmények között, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá mentül előbb összesereglendenek, mely összesereglendés következtében elindul a haddelhadd, nem is beszélve a fekete füstirigó, Rózsa Rózsi bánatáról, hogy belészakad a nagy magyar szív és a hegede vonója…”

Zene és szerelem

Azt mondják sírva vígad a magyar. Keserédes világban létezünk. És tényleg, ha belegondolunk, ilyen a lelki alkatunk. Ennek az epicentrumához, az 1850-es évekhez nyúl most vissza a Soltis. Ebben az időszakban készül már Madách drámája, Arany János írja a Szondi két apródját, Vörösmarty Mihály A Vén Cigányt. És szól a vers: Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral.

A darab nyitánya átveszi a hangot, ki tudja meddig húzhatod: cigányzene hallik. Bekúszik minden résbe, előcsalogatja a ki nem mondott érzelmeket, az elhallgatott gondolatokat. A dal úgy tapad az emberre, mint a bőr. Kibukik a szájon a szabadság. A megzabolázhatatlan lélek, egyik legtisztább formája az ének. Horváth Szabolcs gondoskodik az előadás zenei hangszereléséről.

És hát végig ott ül a színen Doja, a jóságos cigány tündér abból az időből, amikor az emberek azt hitték az eső a nap könnye. Ott ül és másfajta könnyeket, emberi könnyeket szárít fel. Ő borítja az emberekre a feledés fátylát is.

A Soltis és a K2 arról beszél, hogy meg kellene tanulnunk jól emlékezni, mert talán máshogy elfelejteni, megemészteni sem lehet igazából semmit.