Csirkefej és káposztafej

A véletlenek összjátéka folytán még a kőszegi Ottlik-iskola díszterme - a várszínház most már állandónak nevezhető beltéri játszóhelye - is hasonlít a bemutató helyszínéhez, a Sirályhoz, ahol (ahogy pl. Csáki Judit írta) a társulat az oszlopokat is kénytelen volt belekomponálni a játékba. Az oszlopok a kőszegi díszteremben is játszanak. A nyitókép Beckett-abszurdra emlékeztet - a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Beckett-táncjátékára, amely három egyfelvonásost terel össze a létezés valóságos és metaforikus szemétdombján, ahol a felhalmozott tárgyak alól-mellől egyszer csak előmászik, megmozdul a teremtés (az evolúció) csúcsa - vagy véglénye: íme, az ember.

A Tasnádi-Döme-előadásban - amely mintha A magyar a Holdon és az Állatfarm folytatása, variációja lenne - az éterből az Úr, vagyis Galambos Péter olvadékony hangján az ember darwini fejlődéstörténete szól (Mindentudás Egyeteme), miközben lenn, a fal mellett, a meztelen izzókkal telehintett költői (színházi) égbolt alatt megmozdul - szinkronban a tudományos szöveggel - a szemétdomb. Mucsi Zoltán és Scherer Péter persze most is kapaéspepe - de valahogy mélyebben, bölcsebben, szomorúbban, szívszorítóbban, mint valaha. A Pintér Béla Társulatból ismerhető Thuróczy Szabolcs eszköztelensége, ritmusérzéke, és a fene tudja, még mije tökéletesen egészíti ki az összenőtt, látszólag csak úgy szöszmötölő párost. A három hajléktalan pontosan leosztott viszonyrendszere - az emberiség társadalmi, lelki története, apró jelenetekben. Időről időre látszólag szerepet váltanak: Mucsi átmegy önmegvalósító, a kutyának-se-kell filmrendezőbe, Scherer producer-diktátorba - aki a több száz ezres csirkefarmot teszi meg eszmei célközönségnek -, Thuróczy magába zárt csirkefarm-vezetőbe. Aztán kiderül, hogy filmes időeltolódásról van (lehet) szó: a kör bezárul, a kétféle film szálai a hajléktalanságban érnek össze. A kutyának-se-kell filmrendező a csirkéknek se kell - illetve dehogynem: az egyetlen gesztussal csirkefarmmá változtatott nézőtér (vö! káposztafejek) boldogan tapsol a végén. Jelben vagyunk. Az élet forrását jelképező mágikus tojás meg úgyis eltűnik: Sándor (Thuróczy) megeszi, Istvánnak (Scherer) jut némi maradék, Zoltán (Mucsi) csak az üres serpenyőt dobhatja félre.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.

A véletlenek összjátéka folytán még a kőszegi Ottlik-iskola díszterme - a várszínház most már állandónak nevezhető beltéri játszóhelye - is hasonlít a bemutató helyszínéhez, a Sirályhoz, ahol (ahogy pl. Csáki Judit írta) a társulat az oszlopokat is kénytelen volt belekomponálni a játékba. Az oszlopok a kőszegi díszteremben is játszanak. A nyitókép Beckett-abszurdra emlékeztet - a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Beckett-táncjátékára, amely három egyfelvonásost terel össze a létezés valóságos és metaforikus szemétdombján, ahol a felhalmozott tárgyak alól-mellől egyszer csak előmászik, megmozdul a teremtés (az evolúció) csúcsa - vagy véglénye: íme, az ember.

A Tasnádi-Döme-előadásban - amely mintha A magyar a Holdon és az Állatfarm folytatása, variációja lenne - az éterből az Úr, vagyis Galambos Péter olvadékony hangján az ember darwini fejlődéstörténete szól (Mindentudás Egyeteme), miközben lenn, a fal mellett, a meztelen izzókkal telehintett költői (színházi) égbolt alatt megmozdul - szinkronban a tudományos szöveggel - a szemétdomb. Mucsi Zoltán és Scherer Péter persze most is kapaéspepe - de valahogy mélyebben, bölcsebben, szomorúbban, szívszorítóbban, mint valaha. A Pintér Béla Társulatból ismerhető Thuróczy Szabolcs eszköztelensége, ritmusérzéke, és a fene tudja, még mije tökéletesen egészíti ki az összenőtt, látszólag csak úgy szöszmötölő párost. A három hajléktalan pontosan leosztott viszonyrendszere - az emberiség társadalmi, lelki története, apró jelenetekben. Időről időre látszólag szerepet váltanak: Mucsi átmegy önmegvalósító, a kutyának-se-kell filmrendezőbe, Scherer producer-diktátorba - aki a több száz ezres csirkefarmot teszi meg eszmei célközönségnek -, Thuróczy magába zárt csirkefarm-vezetőbe. Aztán kiderül, hogy filmes időeltolódásról van (lehet) szó: a kör bezárul, a kétféle film szálai a hajléktalanságban érnek össze. A kutyának-se-kell filmrendező a csirkéknek se kell - illetve dehogynem: az egyetlen gesztussal csirkefarmmá változtatott nézőtér (vö! káposztafejek) boldogan tapsol a végén. Jelben vagyunk. Az élet forrását jelképező mágikus tojás meg úgyis eltűnik: Sándor (Thuróczy) megeszi, Istvánnak (Scherer) jut némi maradék, Zoltán (Mucsi) csak az üres serpenyőt dobhatja félre.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.

A Tasnádi-Döme-előadásban - amely mintha A magyar a Holdon és az Állatfarm folytatása, variációja lenne - az éterből az Úr, vagyis Galambos Péter olvadékony hangján az ember darwini fejlődéstörténete szól (Mindentudás Egyeteme), miközben lenn, a fal mellett, a meztelen izzókkal telehintett költői (színházi) égbolt alatt megmozdul - szinkronban a tudományos szöveggel - a szemétdomb. Mucsi Zoltán és Scherer Péter persze most is kapaéspepe - de valahogy mélyebben, bölcsebben, szomorúbban, szívszorítóbban, mint valaha. A Pintér Béla Társulatból ismerhető Thuróczy Szabolcs eszköztelensége, ritmusérzéke, és a fene tudja, még mije tökéletesen egészíti ki az összenőtt, látszólag csak úgy szöszmötölő párost. A három hajléktalan pontosan leosztott viszonyrendszere - az emberiség társadalmi, lelki története, apró jelenetekben. Időről időre látszólag szerepet váltanak: Mucsi átmegy önmegvalósító, a kutyának-se-kell filmrendezőbe, Scherer producer-diktátorba - aki a több száz ezres csirkefarmot teszi meg eszmei célközönségnek -, Thuróczy magába zárt csirkefarm-vezetőbe. Aztán kiderül, hogy filmes időeltolódásról van (lehet) szó: a kör bezárul, a kétféle film szálai a hajléktalanságban érnek össze. A kutyának-se-kell filmrendező a csirkéknek se kell - illetve dehogynem: az egyetlen gesztussal csirkefarmmá változtatott nézőtér (vö! káposztafejek) boldogan tapsol a végén. Jelben vagyunk. Az élet forrását jelképező mágikus tojás meg úgyis eltűnik: Sándor (Thuróczy) megeszi, Istvánnak (Scherer) jut némi maradék, Zoltán (Mucsi) csak az üres serpenyőt dobhatja félre.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.

A Tasnádi-Döme-előadásban - amely mintha A magyar a Holdon és az Állatfarm folytatása, variációja lenne - az éterből az Úr, vagyis Galambos Péter olvadékony hangján az ember darwini fejlődéstörténete szól (Mindentudás Egyeteme), miközben lenn, a fal mellett, a meztelen izzókkal telehintett költői (színházi) égbolt alatt megmozdul - szinkronban a tudományos szöveggel - a szemétdomb. Mucsi Zoltán és Scherer Péter persze most is kapaéspepe - de valahogy mélyebben, bölcsebben, szomorúbban, szívszorítóbban, mint valaha. A Pintér Béla Társulatból ismerhető Thuróczy Szabolcs eszköztelensége, ritmusérzéke, és a fene tudja, még mije tökéletesen egészíti ki az összenőtt, látszólag csak úgy szöszmötölő párost. A három hajléktalan pontosan leosztott viszonyrendszere - az emberiség társadalmi, lelki története, apró jelenetekben. Időről időre látszólag szerepet váltanak: Mucsi átmegy önmegvalósító, a kutyának-se-kell filmrendezőbe, Scherer producer-diktátorba - aki a több száz ezres csirkefarmot teszi meg eszmei célközönségnek -, Thuróczy magába zárt csirkefarm-vezetőbe. Aztán kiderül, hogy filmes időeltolódásról van (lehet) szó: a kör bezárul, a kétféle film szálai a hajléktalanságban érnek össze. A kutyának-se-kell filmrendező a csirkéknek se kell - illetve dehogynem: az egyetlen gesztussal csirkefarmmá változtatott nézőtér (vö! káposztafejek) boldogan tapsol a végén. Jelben vagyunk. Az élet forrását jelképező mágikus tojás meg úgyis eltűnik: Sándor (Thuróczy) megeszi, Istvánnak (Scherer) jut némi maradék, Zoltán (Mucsi) csak az üres serpenyőt dobhatja félre.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.

Tasnádi István és Dömötör Tamás színháza könnyed, (ön)ironikus és kíméletlen. A nevetésüket a tragikum hitelesíti. A kukából ünnepi lakomát abszolváló Mucsi, Scherer és Thuróczy szemében valami olyasmi lappang, ami hasonlít a dosztojevszkiji kegyelemhez. Színházi hajléktalanok, városi bohócok a struktúra peremén, gyűjtögető üzemmódban, örökös vándorlásban - cserébe a luxusért, hogy arról beszélnek, ami van . Fölöttük a meztelen, kicsi izzókkal telehintett (színházi) ég.