Dzsessz újra, új helyen

Az egyetlen szombathelyi jazzklub újraindulását örömmel vették a dzsesszrajongók. A helyet még szokni kell, de észrevettük néhányan azt is, hogy a helyre egy az utcára kifüggesztett JAZZ felirat is felhívja a figyelmet. Hogy a Country Klub alkalmas-e dzsesszkoncertekre, arról szerintem nem érdemes vitát nyitni, tekintettel a mai gazdasági környezetre. Örülni kell, hogy - ahogy mondani szokták - van egy hely... Szóval ismét dzsesszzene szólt a klubban, ráadásul eredeti fekete muzsikussal, Henry Franklin bőgőssel. Ha amerikai, ráadásul néger zenész jön Szombathelyre, természetes, hogy midenki őt figyeli. Henry olyan lamantinos - hallottuk innét is, onnét is. Hatalmas, kissé molett alkata, a végtelen szelídsége, lomhasága és bája a szombathelyi jazzélet névadóját, a nagy testű tengeri emlőst idézte. Henry játéka nyilván hiteles, nincs is róla nagyon mit beszélni. Gyári , szokás olyankor mondani, amikor egy vérprofival állunk szemben. Kicsit lehet hiányolni a villámgyors futamokat, a hosszú virtuóz szólókat, de a zene nem erről szól.

Tóth Viktor szaxofonos komolyan vette szerepét, talán túl komolyan is: egy alkalommal lement a nézőtérre, és rendre utasította a szerinte hangosan beszélgető vendégeket. Máskor szóban figyelmeztette a színpadról a hallgatóságot, arra utalva, hogy rendkívül értékes zenei gondolatokat mulasztanak el, ha nem figyelnek eléggé. Játéka a majdnem amerikai kategória. Egyéni utakat keres, egyelőre vitatható sikerrrel. Robert Ikiz dobos kifejezet-ten szolgai szerepet vállalt, és ennek tökéletesen meg is felelt. Szaxofon-dob-bőgő, vagyis nincs harmóniahangszer. Többen a zongorát, a gitárt hiányoltuk a színpadon, de le lettünk intve: ez egy ilyen felállás, egyszerre legfeljebb két hang szól - sok ritmussal. Belső hallásunkra van bízva, hogy megelég-szik-e ezzel az ürességgel , vagy kiegészíti. A lelkes taps hallatán úgy gondolom, ez csak keveseknek okozott problémát.

Örömmel vették a rajongók - a helyet még szokni kell