Egy agyonhallgatott szombathelyi festőművész - Torjay Valter műtermében jártunk

Ez az ars poeticája Torjay Valternak, aki szakmáját tekintve tanár és művészettörténész, hivatását tekintve pedig festőművész. Vele beszélgettem művészetről, érvényesülésről, zenéről, és úgy általában az életről, amit csak tisztességesen érdemes élni. Amikor Torjay Valter leültetett műtermében, még nem tudtam, hogy a szék, amelyben helyet foglaltam egy 1840-es években készült észak-osztrák biedermeier karosszék. Később aztán ez is kiderült sok egyéb mellett.

Torjay Valter mellőzött művész, ami a képeit elnézve nehezen érthető, pedig van rá magyarázat. Ahogyan megtudom, ő emberi léptékű igényes művészetet igyekszik csinálni, még sincs könnyű dolga, mert nem kötötte meg azokat az alkukat, amelyeket meg szokás kötni, ráadásul soha nem haladt az aktuális trendekkel sem. Valószínűleg nem is lesz így nagy karrier, de az embernek ötvenévesen már van annyi tapasztalata, hogy tudja, nem ez a legfontosabb. Annyira prostituálódott a művészet, hogy ő ezt már nem vállalja fel, soha nem törleszkedett pártokhoz sem. Mit számít ez a művészetben? – kérdezem.

Kiderül, csak ez számít. Már XV. Lajos udvarában is az volt elismert festő, aki azt festette, amit elvártak tőle, ilyen volt François Boucher is. Igaz, akkoriban még nagy művésznek kellett lenni ahhoz, hogy valaki a politikával bejuthasson a belső berkekbe. A nyomába sem érnek a mai művészek a régieknek, a tizenkilencedik század előtt még egy középszerű festő is olyan technikával rendelkezett, ami ma elképzelhetetlen. Összehasonlíthatatlanul nagy a különbség. Vajon a hiba az oktatásban van?

Véleménye szerint a mai középfokú művészeti oktatás világszínvonalú, azonban ugyanez nem ilyen egyértelmű a felsőfokú képzés esetében. Teljesen különböző fiatalok mennek el a képzőre, és szemléletben elég egyformán jönnek ki, mivel ott kíméletlenül lenyesegetik a szárnyaikat. Torjay Valter még fiatalon megfogadta, hogy nem megy vissza másodszorra felvételizni a Képzőművészeti Főiskolára, mert nem érdemes. Persze ettől még lehetne érvényesülni, ahhoz nem is kell túl sok minden, ma már a tehetség is meglehetősen másodrendű kérdés. Én finoman szólva sem vagyok tehetséges, pálcikaemberekből áll az életművem, de Torjay Valter szerint, ha állnának mögöttem támogatók, és lenne hozzá elég pénzem, a Facebookon simán be tudnék futni, mint festő, és ki tudja, egyszer talán még díjat is kapnék.

Merthogy azokat gyakran nem érdem szerint osztják, a díjak leginkább a kapcsolatrendszeren múlnak, ki lehet járni akár egy Kossuth- és egy Munkácsy-díjat is. „Delacroix életében egyetlen díjat sem kapott: remélem, én is megúszom!" - olvasható a művész honlapján. Adja magát a kérdés, mi történne, ha mégis jelölnék egyre? Ha kapna egy díjat, lehet, hogy már el sem fogadná, előbb- utóbb eljön az a pillanat, amikor már nem nagyon érdekli az embert, hogy néhány potentát értékeli-e vagy sem. Torjay Valternak azért persze vannak elismerései, például amikor egy művészettörténész barátjának ágya fölött az ő festménye lóg, vagy amikor kiállításán neves festők és művészettörténészek jelennek meg, mert kíváncsiak a munkájára.

Azokból pedig van néhány. Pontos számot nem tudni, de az biztos, hogy több száz festmény és grafika kallódik a műteremben, lóg ágyak fölött, került magángyűjteménybe. Nem tartja számon őket. Sőt, nemrégiben többet megsemmisített, mert úgy ítélte meg, hogy nem elég jók. Elképedésemet látva magyarázattal is szolgált. Egy művésznek nem tesz jót, ha olyan képek kerülnek ki a kezei közül, amelyek vállalhatatlanok. Ez egy Torjay? – nem jó, ha ilyen elhangzik, éppen ezért nagy a művész felelőssége, hogy mit enged ki kezei közül. Torjay Valter az elsővonalbeli képeit igyekszik magánál tartani, mert ha ezek a képek elkerülnek a művésztől, akkor annak sorsa már követhetetlen. Egyedül a fiatalkori képeit sajnálja, mert azok már visszahozhatatlanok. A művészek kilencven százaléka úgy véli, hogy a kiállítás termékbemutató, ő azonban ezzel nem ért egyet. A kiállítás a művész megnyilatkozása a világról. Persze nem rossz, ha vesznek képet, ám ő az életét úgy rendezte be, hogy megengedhesse magának azt a szabadságot, hogy azt festi, amit akar, és akkor adja el, ha akarja. Egy valamiben nem ő dönt: nem akkor fest, amikor akar, hanem amikor az ideje engedi. Annak pedig 75 százalékát az iskola emészti fel, és persze ott van még a család is, nem beszélve a könyvírásról. Jelenleg egy bútortörténeti könyvön dolgozik, mert mint megtudom, ebben a témában hazánk hatalmas lemaradásban van.

Torjay Valter fiatalkorában kacérkodott az írással is, és végigzenélte a 80-as évek újhullámos korszakát, a zenével azonban az a baj, hogy egyetlen ember el tudja rontani egy egész csapat munkáját. A képzőművészet esetében viszont megvan a lehetőség arra, hogy csak akkor rakja le az ecsetet a művész, ha a mű már kész. Itt az ember csak magát hibáztathatja. Nem lehet másra mutogatni, hogy elrontotta, nem jól lépett be, rossz volt az erősítő. Itt mindig jó az erősítő, az emberen múlik, hogy mit játszik. Aztán véget ért ez a korszak, kifulladt az utolsó nagy lázadása a popzenének és ezzel az ő feladata véget ért. Nem úgy a festészetben, életművéből hiányzik pár nagyméretű kép, amelyeket mindenképpen szeretne még elkészíteni. Bár nagyapja mellett még gyerekként szívta magába az olajfesték szagát, későn érő típus lévén csak jóval később, a középiskolában ragadott először ecsetet.

Kíváncsi voltam, hogy Magyarországon mi a helyzet a művészettel általában, és ami még fontosabb, hol foglal ebben helyet Torjay Valter? Nálunk jelenleg van egy korstílus, meg egy ideológia által meghatározott művészet, és ez neki nem kell. Bár ő nem hisz az absztrakt ábrázolási módban, mégsem ezzel a stílussal van a legnagyobb baj. A figurális festészetben is elképesztő dolgokat csinálnak, nem tudnak már mivel kitűnni. Az elmúlt száz évben a polgárpukkasztás volt a téma, pedig már a 19. századi festő, Gustave Courbet is megfestette a női nemi szervet, amely máig a legnépszerűbb képe sajnos, holott számos kiváló képet festett ezen kívül is.

Kiderült, őt az örök emberi tartalmak érdeklik, vizuális nyelvét pedig az 1900 előtt élt mesterek szellemiségéhez igazítja. Egyrészt, mert jól esik neki szép képeket festeni, másrészt, ebben hiány van Magyarországon. Ma a művészet kettészakadt. Van a giccs, a lilát lehelő szarvassal, meg a magas művészet. Az emberek ez utóbbit többségükben nem kedvelik, sokan, akik azt mondják, hogy értik, csak kultúrsznobizmusból mondják. Ez pedig tragédia. A helyzet ugyanis az, hogy a posztimpresszionizmus óta az emberiség az azt követő stílusokat már nem volt hajlandó széles rétegben elfogadni. Az emberek a látott világ után tájékozódnak, ő egészen intelligens embereket látott a modern művészet előtt teljesen értetlenül állni. Ő festőként és művészettörténészként ugyan érti a modern művészetet, de az nem az ő útja. Éppen ezért nem is tud megélni a festészetből, igaz nem is akar a festészetre pénzkereseti lehetőségként tekinteni. A magas művészetet azok tartják el, akik az ideológiát diktálják, akik kiírják a pályázatokat, akik díjakat osztanak. A legnagyobb baj mégis az, hogy ma Magyarországon hiányzik a látványelvű, humánus művészet.

Torjay Valter a már említett figurális festészeten belül az utolsó nagy korstílushoz, a szimbolizmushoz kötődik, egészen pontosan a századfordulós hangulati festészethez. Ez a stílusirányzat pedig finoman szólva sincs a fősodorban ma Magyarországon. Beszélgetésünkkor éppen egy vihar utáni képen dolgozott, ami nem meglepő, hiszen mint minden szimbolista festőt, Torjay Valtert is nagyon érdeklik a fényjelenségek, főleg azok, amelyek túlmutatnak önmagukon. Misztikusabb típusú festő lévén a fényjelenségek mögött más tartalmakat is érez, itt egyértelműen a túlvilág, Isten jelenlétére céloz a mester. Mert mint elmondta, kétféleképpen lehet élni az életet: vagy hiszünk ebben, vagy nem. Ő az igen mellett szavaz, mivel így sokkal érdekesebb az élet.

Megtudtam: egy képet átlagosan három-négy nap alatt megfest, de hogy mikor van kész egy kép teljesen? Vörös Lívia kolléganőjétől azt tanulta, akkor, amikor a festő már kezdi elrontani. Torjay Valter hozzátette: hasznos dolog, ha ennek a tanításnak a mentén éli valaki az életét. Nem bánja, hogy úgy alakult az élete, ahogy, mert így bele tud nézni a tükörbe és azért az se rossz. Ha ötven évig elég tisztességesen élt, nem most fogja elrontani – tette hozzá.