Egy Horgas-előadás körvonalai a Weöres Sándor Színházban

Még levegőt sem vettünk Alföldi salemi boszorkányai után, máris újabb premier-előadás következett a szombathelyi WS Színházban: Egy bizonyítás körvonalai Horgas Ádám rendezésében.

Lutor Katalin

Rengeteg sorsot láttunk már színpadon: szívszerelmesek egymásra találását, jövőképek alakulását, háborús sebesülteket, családjaikat elhagyó és azokhoz visszatérő fiatalokat és időseket és őrlődő útkeresőket, igazukat firtatókat, sokat. Nagyon sokat. Most zsenialitást és őrületet: őrült zseniket és zseniális őrülteket. A kettő között talán éppen olyan keskeny hártya húzódik, mint szerelem és gyűlölet között. És a bonyodalom kialakulásáért itt éppen az a halovány különbség felel. Egy volt egyetemi oktatót, matematikai zsenit egészségügyi állapota okán kisebbik leánya otthon ápolja. Ő is az egyetemet hagyta ott édesapjáért. Az öröklődés minden oldalával küszködnek: a tehetség és a betegség kettős hajlama ül vállukon. A professzor halála után volt tanítványa jár-kel a házban: kísértetszerű mindkét férfi. A doktoriját végző fiatal 103 jegyzetfüzet között próbál csodát találni. Majd egy rejtett füzetben rábukkan. De vajon kié az írás? Kié a bizonyítás? Kié a tudás csodás magja? Az őrületes zsenialitás?

Egy családi ház verandája tárul elénk – a nyitott ajtók és ablakok bepillantást engednek a belső térbe is, de el is takarnak. Éppen annyit látunk, amennyit ők szeretnének. Amennyit a rendező szeretne. A tér bár statikus, a négy szereplő még is mozgásban tartja: asztalok, székek repülnek, borulnak, üvegek ide-oda, kávéscsészék mindenfelé. A tér leginkább attól mozdul meg, hogy a ház külső falaira vetített borostyán olykor kinyílik, majd őszi délutánná alakul és színes leveleket hullat, aztán jeges lesz, mintha ő maga is meghalna, vagy egy villanykapcsolással idegosztállyá változna az egész ódon ház. A verandán elhelyezett ülőalkalmatosságok szinte minden szereplőt helyettesíteni képesek: a kerekesszék a beteg matematikust (Szabó Tibor), a hintaszék a labilis, ideggyenge Catherine-t (Ágoston Katalin/Menczel Andrea), a nyitható székek a hirtelen felbukkanó testvért, Claire-t (Alberti Zsófi). Ahogy ezek a bútorok a játék részévé válnak, picit mindenki belehelyezkedik a másik életébe, aztán hamar felpattan belőle – ennyi éppen elég – és hirtelen a másik felé hajítja, vagy egyszerűen abban végzi. Egymás cipőjében járni éppen ilyen.

A libikókázó érzelmek és a hinta körül még valami mozgósít: a rengeteg dialógus. Az előadást a szövegtudás élteti a mozgásos, koreografált jelenetek helyett. Ez mind érdekes, ha belegondolunk, hogy David Auburn, a színmű írója, egy ma is élő, ráadásul a középkorúságot éppen csak ízlelgető író – az impulzusokkal teli világba és az állandóan pörgő mindennapokba belehelyezett egy sajátos Csehov-drámát. A párbeszédek viszont mintha egylényegűek lennének: mindenkinek jutnak belőle nagy szavak, senki sem megmondó ember. A mondatok nem csúcsosodnak monológokká, holott a szereplők sorsát egyenként lehetne monodrámává nagyítani.

Ágoston Katalin főszereplésével válik egésszé az előadás. A vendégművészként előadó fiatal színésznő nagyon jól mozog az összeszokott csapatban – sőt, úgy érezni mindig itt volt. A hangja egyszerre megkapja a figyelmet, a szerepéhez kötött végletes érzelmeket pedig nagyszerű kidolgozottsággal mutatja be: a makacs kislányosságtól a teljes idegösszeroppanásig. Talán szánalmat érzünk miközben a vergődő testet bámuljuk a földön, vagy inkább oda se néznénk. Miért is tennénk, hiszen nem tartozik ránk, nem a mi felelősségünk. Hányszor fordítjuk el a fejünket ugyanezen gondolattal a hétköznapokon?! Pedig hányszor vergődnénk mi is az igazságtalanságok sorától fuldokolva. De egyszerűen, ha tud valamit, kinézik; ha nem tud valamit, kinézik; ha túlöltözik, kinézik; ha slampos, akkor szintén. Meg egyébként is, honnan tudhatna Catherine bármit, mikor otthagyta az egyetemet? És ha mégis tudta? Most már úgyis mindegy. Tönkrement. Mert tönkretették. Lemondtak róla. De legalább már nem tud dönteni, a ház eladható a feje fölül, mehet az ápolásira. Életszagú, nemde?