Egy ifjú tehetség, Rozmán Kristóf mesél sikereiről

Rozmán Kristóf a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ magyar és történelem szakos hallgatója. Már gyermekkora óta meghatározó számára a magyar nyelv és irodalom. Nem csoda, az alma nem esik messze a fájától, az édesapa is pedagógus, magyar nyelvet és irodalmat is oktat.

- Minden Zelk Zoltánnal kezdődött, lehettem vagy ötéves, amikor édesapámmal közösen szerepeltem egy előadáson. Esti fellépések voltak, s az én szerepem az volt, hogy apukám ölében hallgattam végig a történeteket, verseket. Kicsi voltam, így bizony nem egyszer előfordult, hogy elaludtam - meséli Krisfóf, akinek ez az élmény igencsak meghatározónak tűnt, s nem az alvás szempontjából.

- Már alsó tagozatos koromban is szinte folyamatosan, amikor lehetőségem adódott, szavalóversenyekre jártam. Akkor még édesapám segített a felkészülésekben, nagyon élveztem, s a sikerek is jöttek szépen sorjában. Nem panaszkodom - teszi hozzá viccelődve Kristóf, miközben nagyot kortyol a kávéjából, és a cigarettáért nyúl. Valahogy ebben a kávéházi miliőben, nagykabátban, sállal a nyaka körül igazi irodalmárnak tűnik. Nem állok messze az igazságtól, ugyanis kiderül, első versei nemrég jelentek meg a BÁR című folyóiratban. Kalandozásunk után aztán visszatérünk a régmúlt valóságába: középiskolás éveiről mesél, elmondja, a Nagy Lajos gimnázium falai között koptatta - nem hiába - az iskolapadot.

(Fotó: Horváth Csaba)

- Kevesebb megmérettetésen vettem részt, de kimagasló sikereket is sikerült elérni, legalábbis én így tekintek rájuk. Részt vettem az Országos és határontúli Arany János ballada és versmondó versenyen, ahol ezüst fokozatot értem el. Érdekességként elmondom, ott volt a versenyen Sodró Eliza is, aki mostanság a Weöres Sándor Színházban tevékenykedik. Nagy sikerként éltem meg a megmérettetést, kiváltképp, mert Mácsay Pál is ott ült a zsűriben, s beszélgetésünk során elárulta, nála mindent vittem, vagyis pontosabban az arany fokozatot - mesél Kristóf lelkesen a középiskolai emlékekről.

Most harmadéves az egyetemen, Szombathelyre jár, azt mondja, nagyon szereti. Két évig élt Pesten, elég volt, itt itthon van, vagyis otthon, erről kicsit később. Nagyszerű oktatói gárda vesz körül.

- Nincs most könnyű évem, második szakként ugyanis kezdetben az oroszt vettem fel, majd váltottam történelemre, most párhuzamosan  az elvesztett időt igyekszem behozni. Remélem, sikerül befejeznem idén az alapképzést - mondja a fiatal, aki az előző tanév végén a vizsgaidőszak mellett más irányba is koncentrálta energiáit. Részt vett és éremmel tért haza a Kazinczy szép magyar szövegmondó versenyről, melyet Budapesten rendeztek meg.

- Nagyon sokat készültem. Míg felső tagozatos és középiskolás koromban egyedül készültem fel a versenyekre, most ismét visszatértem, és igénybe vettem segítséget. Kovács Ágnes tanárnő, aki azóta sajnos már nem oktat bennünket az egyetemen, egyengette utamat. Adott egy kötelező szöveg, amellyel a helyszínen találkozik az ember és van egy szabadon választott, amellyel itthon készül fel. A szöveg kiválasztása fejtörést okozott. A tanárnő Kosztolányit hozott be egyszer, aki hozzám.  A sírógörcsöt választottuk tőle. A baj csak az volt, hogy nyolc és fél percre jött ki, nekem pedig háromperces időlimitem volt. Meg kell húzni, mondta. Meghúzzuk? - kérdeztem. Meghúztuk... és sikerült, negyedikként végeztem a megmérettetésen, úgy, hogy a második, harmadik helyen megosztott helyezést adtak, s mindössze két ponttal maradtam le az első helyről. Nem bánom - mondja Kristóf.

Ezek után azt kérdezem tőle, mit jelent neki a magyar nyelv, az irodalom. Nem kell hozzáfűzni semmit sem a válaszához:

- Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, a hovatartozást. Az otthont, amely itt van. Sosem lennék képes elhagyni ezt az országot. Celldömölkön (és most már Szombathelyen is) otthon vagyok, a Ság hegy lábánál  jó helyem van. Emellett a magyarságomat is jelenti, amelybe a család is beletartozik, mind a vér szerinti, mind pedig az irodalom által ismert és megismert emberek közössége. Ennél több nem kell.