Kultúra

2014.04.04. 15:15

Egy régi-új népszínmű

A rábagyarmati színjátszók legendája ma is megvan a hétvégén a folyton változó, mégis folytonos csoport 80. bemutatójára – egy „vidám népszínműre” – telt meg a kultúrház; az alapítás közelgő 60. évfordulójának évében.

Ölbei Lívia

„Soha nem voltak nagyratörő álmaink, mi mindig csak egy kis község népét akartuk szolgálni, meg a környék falvaiba jártunk rendszeresen. Arra büszke vagyok, hogy a szentgotthárdi színháztermet, amelyet sokszor hivatásos színészek is alig-alig tudtak megtölteni, mi az elmúlt huszonöt-harminc évben legalább egy tucat alkalommal zsúfolásig megtöltöttük", mondja Ács László, a rábagyarmati színjátszás lelke, aki időközben fiának, Ács Miklósnak adta át a rendezői stafétabotot – „ő viszi tovább, amit lehet" –, és akit a környezetében mindenki úgy szólít, hogy „Laci bácsi".

Hozzáteszi azt is, hogy „ma sokkal nehezebb megnyerni bármire is az embereket. Valamikor tucatszám akadt mindenre vállalkozó, az idősek is szívesen jöttek. Ma a fiatalokat is alig-alig lehet megmozdítani. Nagyon meg kell küzdeni azért, hogy valami összejöjjön. Hát így élünk!"

Időutazás, avagy minden olyan, mintha. A hősi halott – népszínmű a múlt század 30-as éveiből, a rábagyarmati színjátszók vadonatúj előadásában. Az I. világháborúban elesettnek hitt katona váratlanul hazatér, ebből támadnak a bonyodalmak. Fotó: Szendi Péter

Ács László a rábagyarmati színjátszók krónikáját is összeállította. Ebből sok más mellett az is kiderül, hogy Rábagyarmaton már a múlt század elején megvoltak a maga gazdag hagyományai a színjátszásnak, ahogy profi társulatok is fölbukkantak időről időre a vidéken. A II. világháború után, 1945-től aztán „a falusi műkedvelésnek olyan reneszánsza következett el, amilyet soha addig tapasztalni nem lehetett. A halálfélelem, a borzalmak lidércnyomása alól szabaduló emberek örültek az életnek. A falusi tanítók a falu örömével, bánatával együtt élő emberek voltak. Ebben a felpezsdülésben jelentős szerepük volt. (...) Az önmaga gazdájává váló paraszt a régi népszínművek romantikus álomvilágában saját széppé alakuló jövőjét látta." Aztán néhány év alatt nagyot fordult a világ: „Rábagyarmaron megszűnt a színdarabozás. Mindenkinek „a saját alakoskodását kellett eljátszania, de nem a színpadon." És megint eltelt néhány év, Ács László krónikája szerint így: „Amikor 1954 őszén munkába álltam, a végletek kora a végéhez közeledett. (...) Az emberekre is lehetett már gondolni, nemcsak a bel- és külpolitika éppen aktuális célkitűzéseire." 1955. februárjában Gárdonyi Géza A bor című színművébő készült az első bemutató.

Az „első fénykor" kezdetét 1963. tavaszára teszi Ács László: ekkor (május elsején) adták át Rábagyarmat új, „tekintélyes méretű" művelődési otthonát. A színjátszók Heltai Jenővel és A néma leventével vették birtokba a házat. Aztán a televízió elterjedése kicsit csökkentette a színjátszók varázsát: „Esténként mindenki a képernyőt nézte, minden újdonság volt, szenzáció: az angyal, a Hetedik mennyország, a Belfegor. Akinek nem volt (ti. tévéje), nézte a szomszédban." A 70-es években újabb föllendülés következett: Légy jó mindhalálig, újra A néma levente (a művelődési ház 10. születésnapján), a Zeng az erdő („valóságos erdőt növesztettünk a színpadon"), a Stomfay család. A 80-as évek a Liliomfival kezdődött, aztán – az érdeklődés ismételt fölkeltése érdekében –, aztán népszínmű-sorozat következett. A 30. évfordulót az 50. bemutatóval – ismét A borral – ünnepelték a rábagyarmati színjátszók.

És így tovább: megvan a folytonosság egészen 2014-ig. Tavaly Tamási Árontól az Énekes madár került színre, most pedig egy 30-as évekbeli népszínművet vettek elő, furcsa időutazásképpen: A hősi halott (avagy majd helyrehozza a köszörű) című zenés darab konfliktusának okozója az a halottnak hitt katona, aki egyszer csak mégis visszatér.

Nagy volt Rábagyarmaton az ünneplés.

Aki a játékban király volt

Ölbei Lívia jegyzete

Ilyenkor a legkézenfekvőbb Weöres Sándort idézni: „Amikor a függöny / felgördül, / a térben az ember eltörpül, / figyelmes nézések / több száza / behatol a színpad / odvába." És tovább: „Ott benn tünemények / suhognak, / lámpás éjszakában / ragyognak, / a színek fémessé / szépülnek, / szavakból paloták épülnek." És főleg: „Nem szűnik a játék / vonzása, / távozóban nézünk / egymásra: / mert egymásban látjuk / a jámbort, / aki a játékban király volt." Ez a Vers a színházról, amelynél szebben úgyse lehet kifejezni és megindokolni, hogy ugyan mitől nem megy ki a divatból a színház ezer évek óta. Bár voltak olyan évszázadok, amikor minden eszközzel igyekeztek visszaszorítani, akiknek erre hatalmuk volt. És mégis: a személyes jelenlét semmi mással nem pótolható. A közönség a sötétben látszólag „semmit" nem csinál, de ez a „semmi" a legtöbb: határokon lép át, maga is átlényegül. És bár a 60-as években – ahogyan Ács László krónikájában olvasható – a frissen jött villódzó doboz, a televízió csodája egy kicsit megingatta a rábagyarmati színjátszók pozícióit is, végképp megszüntetni mégse tudta. (Ráadásul akkoriban közösségi élmény volt a tévézés is. Mint a mozi.) De pont azért nem mindegy, hogy mit ad a színház, mert olyan elementáris hatás kiváltására képes. A színpadon mehet a Liliomfi, az Énekes madár, a Szentivánéji álom, A bor vagy A néma levente, tragédia vagy komédia (játszhatják amatőrök vagy profik), úgyis mindig a magunk tükröződését keressük benne. Ha közünk van hozzá, mindenestül a miénk. Ha nincs, indulhat valami furcsa időutazás. A kérdés az, hogy végül hova érkezünk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!