2018.02.01. 11:30
Folyamatosan és szakszerűen kell gondozni az építészeti örökség elemeit
Ne hamisítsunk, és meglévő értéket ne pusztítsunk a rekonstrukcióval! A hitelesség alapkérdés. A vonatkozó nemzetközi előírások megszabják a rekonstrukció irányait és feltételeit is.
Dr. Fejérdy Tamás építész előadást tart Fotó: Szendi Péter
A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-IASK) Pannon Egyetemmel közös Tudomány a kocsmában sorozatában legutóbb dr. Fejérdy Tamás építész, az FTI-IASK kutatója, az ICOMOS (Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa) Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke a műemlékek helyreállításának témáját boncolgatta.
Ezentúl minden másképpen volt?
Bevallottan orwellire sikerült a címadása: Ezentúl minden másképpen volt? – utalva arra, hogy a szakma, a közönség is hajlamos azt hinni: a múlt fölött is hatalmunk van. Mondandójából kiderült: a műemlékek helyreállításának kérdéséről mindenkinek van – persze nem egységes – véleménye. Hol vannak és hogyan érthetők meg a különféle törésvonalak? Milyen irányokat és feltételeket fogalmaznak meg a vonatkozó nemzetközi előírások, és mennyire új a rekonstrukció világszerte, így Európában is tetten érhető új hulláma – ezeket a kérdéseket válaszolta meg előadásában.
A purizmus volt a 19. század műemlékvédelmének alapvető szemlélete: „tisztítsuk le, amit a múlt rárakott a ránk maradt emlékekre. A hitelesség nevében állítsuk vissza a műemlékeket olyan állapotba, amilyenek voltak.” A restaurálások első generációjában erre hivatkozva egy gótikus templomból kidobtak mindent, ami nem gótikus, későbbi reneszánsz síremlékeket, barokk oltárokat például. Így történhetett meg az, hogy az erődítményéről híres dél-francia Carcassonne vára – a 19. századi műemlék-rekonstrukció kitűnő példájaként említette Fejérdy Tamás – 1997-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára, egy évtizeddel korábban viszont még elutasították felvételét, mondván, hamisítvány, amelynek nincs sok köze a középkorhoz.
A modern műemlékvédelem elveti a radikális átalakításokat
Az épület történetiségének megőrzésére törekszik, vagyis igyekszik nyomon követni az épület stílus- és építéstörténetét. Jó példa erre a velencei Szent Márk téren álló Szent Márk-székesegyház harangtornyának, az 1902-ben összeomlott Campanilének mai változata, amelyet senki sem kritizál a műemlékvédők körében – tudtuk meg az előadótól. A „com’era dov’era” (ahogy volt, ahol volt) elv szerint újították fel, akkor, amikor a purista gondolat már nem volt uralkodó.
A 20. század második nagy háborúját követő korszakban sok mindent újraépítettek Európában, kivéve a szocialista tábor területén, a volt kommunista országokban. – Mintha valaki exponált volna egy felvételt, csak míg nyugaton elő is hívták, addig keleten betették egy fiókba, és negyven évet kellett várni, amíg újra elővették – ezzel magyarázta az előadó, hogy Európa középső és keleti felében most van újraéledőben a rekonstrukciós gondolat.
A Velencei Karta 1964-ben azért is született meg, hogy nemzetközi szinten megfogalmazzák benne a mai műemlékvédelem általános elveit. Egyben az egyes nemzetekre hagyva a feladatot, hogy saját kultúrájuk hagyományai szerint alkalmazzák azokat. A karta azt mondja: a kiegészítést a kortárs építészet nyelvén kell megtenni, amibe – állítja Fejérdy – belefér a történeti korok építészetének másolása is.
Magyarországon „tapintatosan nyúltunk a műemlékekhez”
Így fogalmazott az előadó, és példákat is mondott: Szakál Ernő nevéhez köthető a visegrádi királyi palota Anjou-kori díszkútjának rekonstrukciója – a kis töredékekből úgy rakta össze az egészet, hogy megfejtette a mögötte lévő szerkesztési elveket, szándékot, a töredékekből élvezhető, átélhető eredmény született. A ’70-es évekből való, rekonstruktív elemekkel is gazdagodott műemléki helyreállításra a sopronbánfalvai lépcsőket hozta példaként.
A hitelesség minden rekonstrukció alapkérdése – erre is kitért.
A Velencei Karta nem írja körül a hitelesség fogalmát, és nem tér ki arra sem, hogy a hiteles műemlékvédelem eltérő helyreállítási módszereket is takarhat. És hogy ez miért lényeges? A 20. század második felében az Európán kívüli, távoli kultúrák műemlékvédelmi problémái is napvilágra kerültek. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az eddigi karták (1931, Athéni Karta; 1964, Velencei Karta) az európaitól eltérő kultúrák számára nehezen, vagy egyáltalán nem adaptálhatók. (Például a gyorsan pusztuló, nem maradandó építőanyagokat felhasználó Japánban rendszeresen szétszedik, majd összeállítják, úgy tartják karban a faépületeket. Európában ennek nincs hagyománya. Itt egy műemlék épületen minden olyan későbbi módosítás és hozzáadás megóvandó, amelynek művészi vagy történeti értéke van. Japánban ezzel ellenkező tendencia figyelhető meg. A 20. század végén szükségessé vált a karta kiegészítése és újragondolása. Az első fontosabb kiegészítés az 1994-ben Japánban kiadott Narai dokumentum, amely biztosítja a különböző kultúrák elismerését és védelmét. Kimondta: minden nagy kulturális régiónak saját maga számára kell meghatároznia, hogy mi hiteles.
A hiteles rekonstrukció nemcsak anyagi kérdés, hanem szellemi, identitásbeli megközelítés is.
– ezt is hangsúlyozta az építész. A Neretva folyó két partját összekötő karcsú szerkezetű mostari Öreg hidat, a 16. századi építészet egyik főművét említette példaként. Az újjáépítés során a korabeli szerkezeti megoldást alkalmazták. A lefektetett műemléki elvek alapján valamennyi fellelt maradvány újrafelhasználásáról egyenként döntöttek. Az Öreg híd 2005 óta a világörökség része, a kiengesztelődés szép példája.
A Rigai Karta 2000-ben azt rögzítette: minden építészeti alkotásnak a saját korát kell megjelenítenie, annak elfogadásával, hogy az illeszkedő új épületek jól fenn tudják tartani a környezeti kontextust. A legfontosabb szempont: meglévő értéket ne pusztítsunk a rekonstrukcióval. Ez időnként mégis megtörténik. Az ICOMOS minden évben Citromdíjjal illeti az általa leginkább elhibázottnak ítélt műemlék-helyreállításokat. Tavaly Füzér (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) fellegvárának rekonstrukciója kapta a díjat. A bírálóbizottság 21. századi rekonstrukciós hamisítványnak nevezte az újjáépített felső várat, amely a helyi érdekeket rövid távon szolgálja, a műemlékvédelemre hivatkozik, ám annak elveit semmibe vevő, átgondolatlan át- és kiépítést takar.