Gergye-szatirikon

A kultúra / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben , mondja József Attila (Nagyon fáj címmel). A szatír plasztikusan megmutatja, amint a kultúra lehull : azt keresi, hogy mi van a mélyben, mit próbál kezelni, kordában tartani és sokszor elhazudni - de legalábbis elfedni - az, amit időről időre kultúrának nevezünk. Lélegzetelállító és szinte fölfejthetetlen, ahogy korok jellemző ikonjai egymásra rétegződnek, lehullnak, játszanak egymással ebben a hol virgoncan derűs és ironikus, hol élesen szatirikus, hol archaikus módon testi és kétségbeesetten szenvedélyes, mindenestül fölszabadító és végtelenül szomorú előadásban. 

Az árnyjáték képében megjelenő ókori görög kerámiák - brutalitásukban is finom és kecses - szatír-ábrázolásaitól a Dionüszosz-kultuszon át a szűkülő színházi perspektívába helyezett, operás, barokkos tobzódásig (alapvetően ilyen Alfred Schnittke zenéje is) és a kortárs , kabátszéttáró, magamutogató szatírfiguráig tágas kulturális tereket (toposzokat) fog egybe és értelmez újra Gergye Krisztián. (A kabátszéttárásban még a mai divatbemutatók túlhajtott finomsága is fölvillan.)

Egyúttal megmutatja azt is, hogy a kultúra (ha görög, ha posztmodern) egyszerűen nem tud lehullani. Hiány van, hasadás; küzdelem van és vágyakozás - valami ellen és valami iránt, amit reflektálatlan, animális és teljes létezésében (éppen, mert animális, vagyis reflektálatlan és teljes) talán fölfogni is lehetetlen. Innen eredhet a szomorúság. Innen a zárókép borzongató szépsége is: eldönthetetlen, hogy a meztelen Gergye Krisztián teste törékeny és áttetsző gyereklányt, vagy megcsonkított férfit jelöl inkább. Csak a semmibe lökött test kiszolgáltatottsága a bizonyosság.

A szatírjáték az ókori görög drámaversenyek levezető darabja, tárgya rendszerint komikus, hangneme gunyoros - a tragédiák hatását oldandó. Legeredetibb protagonistája a testét a nemiség hullámvasútján szabadjára engedő ember (nő és/vagy férfi) sötét , árnyékos , tomboló oldalát hordozó, föl-erősítő Dionüszosz - szereplői a mámoristent kísérő szatírok: félemberek-félállatok (de hát az maga az ember). A szatírjáték színpadi megjelenési módja a tánc, a gesztusokkal, erős mimikával kísért pantomim. 

A jeleneteket karének választja el egymástól. És íme, körülbelül ez a GK - Impersonators elő-adása is; a szomorúság árnyalatával. A kar Ágens, aki nemcsak az elementáris, zsigeri női erőt - ha kell, kétségbeesést és megalázottságot -, a barokkos, burjánzó női pompát testesíti meg az előadásban, hanem magát a szélsőségesen szenvedélyes és kifinomultan teátrális és nagyon kulturális operát is. Gresó Nikoletta és Virág Melinda: két kamaszos, hűvös és forrongó, fiús és nőies, kíváncsi és mindenre kész test. 

Amikor hosszú hajuk őrjöngő csapkodásával vörös és fekete nyomokat, jeleket hagynak a hófehér vászonfalon, végsősoron az értelmezés, a megértés reménytelenségéről beszélnek. (A kultúra itt is működik: a haj-ecset nyomán mintha kereszt rajzolódna ki. Vagy ketrecrácsozat.) Tárnok Marica - földszínű hegyeivel, völgyeivel, megkísértő szarvacskáival - tényleg olyan, mint valami ember előtti állapot. Földrengés, kontinensek készülődő elszakadása, lassú lávafolyam.

Amikor elviselhetetlenné válik a zene és a testek zaklatottsága, Ágens nyöszörgő lírája parancsol megálljt a robbanásnak. Az övé az utolsó szó is: Védj (ments, óvj) meg engem - önmagamtól. Vajon kihez szól?