Kultúra

2017.01.23. 16:58

Gitta, a Bezerédi meghívott minket ebédelni – Az őrülten enciánkék-szakállú hercegek csodálatos élete Szombathelyen

Ha az Esterházy-szöveg „a lehetséges jelentések találkozásának színhelye”, akkor mi történik ezzel a szöveggel, ha tényleg „színre kerül”?

Ölbei Lívia

A válasz Bezerédi Zoltánnál van, aki A kékszakállú herceg csodálatos életét hozta el a szombathelyi WSSz stúdiójába. Meg egy ravatalt. Meg egy fürdőköpenyt.

Aztán elcsippentette a gyertyát,  határozott léptekkel megközelítette, kinyitotta a színházterem ajtaját – és elviharzott. De ezzel nincs vége. Mert  bár azt nem tudni, hogy lesz-e következő hang – „hogy leüti, hogy leüti-e az enciános a következőt" –; az biztos, hogy  akárhány ajtót kinyithatunk, mindig van még egy ajtó, mindig van egy kulcsra zárt következő.

Bezerédi Zoltán, a budapesti Katona József Színház színművésze 1979-ben,   vagyis színházi pályafutása legeslegelején  „mondott először Esterházyt": a kezébe nyomtak két Esterházy-művet (akkoriban a Fancsikó és Pinta, a Pápai vizeken ne kalózkodj! és a Termelési-regény megjelenésénél tartottunk), és ő nem habozott, belevágott. Azt mondja, a kaposvári korszakban is folyamatosan készült arra, hogy Esterházy-esttel álljon elő, de a sodrásban valahogy mindig elmaradt. 2002-ben aztán elszerződött a Katonához, és a pici játszóhely, a Sufni 2004-es avatásán eljött az idő: akkor lépett színpadra először A kékszakállú herceg csodálatos életével,  meg is kapta a szerzőtől „a kékszakállú herceg magyar hangjának" járó dedikációt. Eleinte páros est volt ez: az egyik felében A kékszakállú, a másikban a Túlélési gyakorlatok című Tar Sándor-est, Bán Jánossal. (Két nagyon különböző típusú szerző együtt – mint színházi ars poetica.) A kékszakállú herceg csodálatos élete-történet következő szakaszában újabb, lehetséges jelentések találkozására adott lehetőséget Bezerédi Zoltán, aki most már önálló estként gardírozza A kékszakállút, kibővítve a Harmonia caelestis és az Egyszerű történet vessző száz oldal - kardozós változat alkalmas szövegeivel. A szerző halála – személyes okokból – megnehezíti a megszólalást, viszont nem tesz semmit végérvényessé: a szöveg él (ahogy eredendően is); van, hogy alkalomról alkalomra változnak kicsit a szövegrészek arányai.   Nem, nem mondaná, hogy azóta – a szerző halála óta - nagyobb volna az érdeklődés: ő maga viszont fontosnak tartja, hogy az előadás műsoron maradjon, egyre nagyobb kedve van hozzá.  (Játssza például a budapesti Fészek Színházban. Játssza? Mondja? Éli? Fölkínálja?) Mindenekelőtt azért tartja fontosnak életben tartani A kékszakállú...-t, mert – jó. Mert örömet szerez, jótékony hatása van: Bezerédi Zoltánnak az a tapasztalata, hogy előadás után rendszerint sokkal jobban érzi magát a bőrében, mint előadás előtt. És a jelek szerint a közönség is így van ezzel: „Élvezem, hogy élvezik." Másrészt meg azért tartja fontosnak, hogy minél többeknek bemutatkozzon A kékszakállú...-val, mert az a sejtése, hogy Esterházyt kevesebben olvassák, mint ahányan szeretik. Így meg hátha. A szövegek élnek, de Esterházy hiányzik. Ezentúl például már sose hangzik el a szokásos mondat (az aktuális jogdíjrendezés tájékán), hogy „Gitta, a Bezerédi meghívott minket ebédelni".

Most már csak azt kellene megfejteni, hogy a kékszakállú herceg – voltaképpen hány szerep? A Harmonia Caelestisben sorjázó édesapákról nem beszélve.  Lassan megtelik a WSSz-stúdió nézőtere, Bezerédi Zoltán – komoly bohóc - ül velünk szemben; balra ravatal, gyertyával, formára igazított köntössel. (Úgy teátrális, hogy nem teátrális; voltaképpen marad az üres tér – az üres székekkel.) Még nem csitult el egészen a közönségmoraj, amikor megszólal (kezdődik a gyászbeszéd?): „Édesapám..." Látszólag eszköztelenül, pontosabban az eszköztelenség hihetetlen gazdagságával ad lehetőséget a nézőnek – meg a jelentéseknek – a találkozásra. A szöveg „ellenében" játszik, amennyiben nem enged a sziporkázó, látszólag könnyed, valójában a lehető legsúlyosabb (vagy fordítva?)  szerepjáték csábításának.

És miközben a nézőtér félsötétjében azon vagyunk, hogy ne tűnjön el végképp a szemünk elől a marcona, barokk főúr az érzékeny, XVII. századi tájleírásban, már 1990-ben  járunk, amikor „tényleg" (de tényleg) megfordult Budapesten Tatjana Nyikolajeva, aki „Lenin halálakor már javában pianista csodagyerek volt", és aki  „úgy döntött, hogy nyolc estén át, a keletkezésük sorrendjében eljátssza mind a 32 Beethoven-szonátát". Akkor, azon a rendszerváltó  március elsején történt, abban a pillanatban, amikor „a lebilincselő asszony egy őrülten enciánkék klepetusban az Esz-dúr szonáta, op. 7. második tételéhez ért, amelyet azonnal, mint mindent, szétszedett (...), és e Largo con grand espressione (...) folyamatos létbizonytalanságba került, azaz sose lehetett tudni, hogy lesz-e következő hang, hogy leüti, hogy leüti-e az enciános a következőt (...)". (És akkor a szöveg szerint jött a lift, benne összetalálkozott Danilo Kis és a kékszakállú herceg. Vagy talán mégsem.)

Lesz-e következő hang, leüti-e az enciános a következőt.  „Mikor már nem volt Kékszakállú, a helyén űr támadt, milliméterre olyan formájú, mint volt a herceg. A továbbiakban az emberek ezt a semmit nevezték Kékszakállúnak (a szakáll kéksége miatt). Ezt még el kellett mondanom."

De hogy hova küld bennünket a csodálatos élet-előadás utolsó mondata, az maradjon könnyen kitalálható titok. Űr, mérhetetlen űr.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!