Jöttek, láttak és győztek - zúztak a tankok az AlteRába nyitónapján

S végre eljött a nagy pillanat. A négynapos körmendi program, az AlteRÁba Fesztivál telt házzal indult tegnap, este tízre már több ezren gyűltünk össze a Rába partján. Jó néhány fellépő túl volt már a koncerten, ám kétségtelenül a Tankcsapda produkciója vonzotta a legnagyobb tömeget a fesztivál nyitónapján. Lukácsék engem is levettek a lábamról, na persze nem csak a rosszfiús sármjukkal, hanem azzal az őrületes bulival, amit csütörtök este produkáltak. Annyit ugráltam a koncerten, hogy reggel alig bírtam lábra állni.

Jóval a tízórás kezdés előtt megérkeztek már a Tankcsapda tagjai a helyszínre, ám senki sem közelíthette meg őket, szigorúan a VIP-részlegben maradva várták ki az idejüket. Már a program elején kikötötték, hogy a sajtó munkatársai sem szólíthatják meg a tagokat, s fotókat is csupán a koncert elején elhangzó, első három szám alatt lehet készíteni. Ez sem vette el a kedvünket attól, hogy megpróbáljunk a srácok közelébe férkőzni. Míg a tankok érkezése előtt nem számított annyira tabunak a VIP-részleg, s egy kedves mosoly villantásával még a mosdót is lehetett használni, addig a fiúk érkezés után már a mosoly sem segített. No, nem baj! _ nyugtáztuk magunkban, ha közelről nem is, messziről még lesz elég időnk vizslatni Lukács szélfútta haját.

Amíg a Tankcsapda beszerelt, átszerelt, s behangolt, addig a kisszínpadon Ed Philips, az Elvis imitátor próbálta meg a közönség hangulatát fokozni. Mindez talán sikerült is volna, ha a technika ördöge közbe nem szól, s nem recseg, ropog állandóan a mikrofon. S ha mindez még nem lett volna elég, a placc bal oldalán elhelyezkedő Monster sátorból folyamatosan bömbölt a tuc-tuc zene, a fesztiválhoz egyáltalán nem passzoló diszkós slágerekkel. Így egyszerre kétféle hangzás keveredett a fejünkben, ezért inkább a fesztiválsátorba siettünk, hogy az egyre inkább gyarapodó tömegben jó helyre kerüljünk.

Jó tíz perces késéssel ugyan, de elsötétült minden, s a tömeg egyre csak skandálta: Tankcsapda, Tancsapda, Tankcsapda Kivárták a megfelelő pillanatot, majd berobbantak a színpadra, s Lukács magához ragadta mikrofont. Hangja hallatán elszabadult a pokol, a kezek a magasba emelkedtek, s mindenki teli torokból kiáltva üdvözölte a debreceni srácokat Körmenden, a Rába parton, ahol eddig még nem álltak színpadra a Tankok. És belevágtak. Egymást követték az ismerős számok: az Ez az a ház, a Fiúk ölébe a Lányok, a Be vagyok rúgva, a Nem kell semmi, a Mindig péntek és még sorolhatnám a hosszú sort.

Ez volt az a koncert, ahol nem a szemével látott az ember, hanem azt lehunyva, a fülével, a lelkével, a szívével. A hangzás annyira jó volt, hogy amikor becsuktuk a szemünket, egy pillanatig azt hittük, hogy otthon a cd-jüket hallgatva tombolunk. Ám ez az érzés csupán egy szemvillanásnyi ideig tartott, addig, míg valaki az első sorokból hátra nem dobott egy félig teli sörös dobozt, s annak tartalma be nem terített minket. De sebaj, a koncert mindenért kárpótolt: az, amikor több ezer ember énekelte a slágereket, több ezren emelték magasba a kezüket, s több ezren érezték ugyanazt, ugyanabban a pillanatban. Ezt kaptuk mi csütörtök éjjel a Tankcsapdától, egy gondtalan másfél órát. Megkaptuk, de túl kevés volt, túl hamar elröpült, hiába volt ráadás, hiába volt Mennyország tourist. Én elhallgattam volna őket akár reggelig is. Pedig a lábam már remegett az ugrálástól, a torkom kiszáradt a kiabálástól, a hajam csapzottan simult a fejemre, a pólóm pedig rátapadt a hátamra. De kit érdekelt mindez, amikor az ember előtt azok álltak, akiket otthon hallgat, akiknek a zenéire relaxál egy-egy nehezebb nap után. Elárulom: „Úgy éreztem magam, mint egy húr, amit húznak, de vigyáznak, hogy el ne pattanjon ”

Nehezen engedtük el őket csütörtök este, s nehezen búcsúztak el tőlünk ők is. Fergeteges volt a hangulat, fergeteges volt a koncert. De talán van még remény. Hegedüs László, a fesztivál főszervezője elárulta, hogy beszélgetett a Tankcsapda tagjaival, s elmondták, nagyon jól érezték magukat a koncerten, tetszett nekik a fesztivál, meg voltak elégedve, s nem utolsó sorban dicsérték a közönséget is. Azt mondták, talán hamarosan újra találkozhatunk Körmenden. Az új koncertig sok új nap virrad még ránk, addig ezt üzenem: „Én csak nézlek majd és tényleg köszönök mindent!”