Karneválszínházi felhőnézegetés

Vágyakozás van itt is bőven, csak egy kicsit másképp. Az úgy fél évszázaddal a Ványa bá után megszületett Eduardo De Filippo-vígjáték  a Megyeháza udvarán jut el naponta az ördög elűzéséig. Nem fizetek! Vagy mégis?

A nyári színháztól senki nem várja el, hogy megváltsa a világot (más kérdés és messzire vezet, hogy úgy általában mit várunk a színháztól), mintha attól, hogy a szabad ég alatt, nappali fényben ülünk be a nézőtérre, valami alapvetően megváltozna. Pedig többnyire ott is csak az van, hogy A (nevezzük nézőnek vagy közönségnek) nézi B-t – amint éppen eljátssza C-t. A nyári színház iránt  mégis van bennünk a közmegegyezés szerint  kicsi eredendő elnézés, mintha az ilyenkor sokat emlegetett könnyedség meg szórakoztatás olyan könnyű volna. Hogy nem az, bizonyítja a frissen bemutatott karneválszínházi előadás, amelyben a lottózótulajdonos létére feltűnően szerencsétlen családfőt, Ferdinandót játszó Mertz Tibornak nemcsak a kalapja idéz föl „csehovi hangulatot”, hanem az elkeseredett, egy bizonyos ponton túlcsorduló vehemenciája is emlékeztet némiképpen Ványáéra. A Ferdinando rögeszmés működését a végső kitörésig karakán egykedvűséggel tűrő feleséget Nagy Cili játssza (szép, mintha egy olasz filmplakátról lépett volna le, neorealista, persze); már amennyi szerep jut neki ebben a furcsa, egyszerre a végletekig földhözragadt és majdnem a végletekig szürreális és/vagy abszurd  komédiában. A szerencsejátékban és a rációnak nem engedelmeskedő szerencsében  mi más fogalmazódna meg, ha nem a létezés borzongató abszurditása. (Na jó, ilyen messzire ne menjünk: nyár van, még, talán.) Igaz, abban a városban, ahol a lottózáshoz a hagyomány szerint külön bejáratú álomfejtő rendszer tartozik, San Gennaro több száz éve megalvadt vére pedig még manapság is évente háromszor folyékonnyá válik, egészen máshogyan viszonyulnak a csodákhoz, a reális és irreális viszonyához,  mint mifelénk.

Így vagy úgy, a reális és az irreális tűnik folyton és többszörösen egymásba ebben a furcsa kis komédiában, ahol valószínűleg a szerző se bíbelődött sokat a szereplők és viszonyaik árnyalt és sokrétű kidolgozásával. Az alaphelyzet   kommedia dell arte-szerű kanavászra van fölfeszítve,  persze aztán ezt a kanavászt föl kell – föl kellene – öltöztetni, díszíteni. Van a kissé fafejű, de annál öntudatosabb Ferdinando, van a felesége, van a lányuk, van a lottózó szép reményű alkalmazottja, Mario Bertolini  – aki persze szemet vetett Ferdinando lányára. A vonzalom ráadásul állítólag kölcsönös, bár ebből a színpadon nem sokat látni, de tényleg nem ez a lényeg. Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy ez a házasság minden akadály nélkül létrejöjjön. De nem. Mario alkalmazotti minőségében nyilván lejjebb van a társadalmi ranglétrán a    Ferdinandóéknál, viszont határtalanul szerencsés: nyer, nyer és nyer. A családfőben  akkor szakad el végképp a cérna, amikor Mario azokkal a számokkal üti meg a nagy nyereményt, amelyeket Ferdinando  halott apjától kapott, álmában.  Ferdinando szerint a papa szelleme  nyilván  célt tévesztett  - a család szent, elárulni nem ér –, úgyhogy megkaparintja a jogos tulajdonának vélt nyertes szelvényt és nem fizet. Itt kezdődik – és fokozódik az őrület, amelynek csúcspontján a türelmét egyszer csak mégis elveszítő háziasszonyt közös erővel fölfeszítik az ebédlőasztalra, hogy kiűzzék belőle az ördögöt. Aztán  eljön az áldott  happy end is, a 90. percben újabb ifjú nápolyi házaspár kezdheti meg szép  közös életét, amelynek rendjét a recsegő-ropogó korfestő rádió szabja meg: nem szabad kihagyni, amikor bemondják a nyertes lottószámokat.

Ami pedig a típusok felöltöztetését illeti. Aki mindent visz: a WSSz-től ezzel az előadással búcsúzó  Sodró Eliza, aki által főszereplővé avanzsál a virgonc kis szobalány, aki már az első percek  némajátékában (amikor a közönség egy része még fennhangon meséli a magánélményeit)  kiteszi a placcra a tehetségét. Mennyi szín, mennyi íz, mennyi jókedvű játék, mennyi élet van akár egy krumplipucolásban (az előadásban a rádió mellett szintén fontos  szerepet játszó nyomtatott sajtó balladisztikus sorsáról nem beszélve).  Sodró Elizának jó partnere ebben felhőtlen  és sokszínű, évődő játszadozásban Jámbor Nándor. Öröm nézni az epizodistákat, akik – már a szerepek is – kizárólag a játék színesítésére, gazdagítására valók, itt nincs ok és okozat, vagy legalábbis „nem úgy”. Don Matteót kicsit idősebb, viszont százszor huncutabb kiadásban: Jordán Tamást. A vérbeli commedia dell arte-színészt, többszörös elmaszkírozásban: Kálmánchelyi Zoltánt. A játékban lubickoló, szerelem- és pletykaéhes donnát: Alberti Zsófit. (Hozzá az a kalap!) A siránkozó nagynénit: Németh Juditot. A két elfuserált cirkuszi erőművész- vagy maffiózókarikatúrát, az időjárásjelző házikó ki- és beforduló figuráiként működő Frungillo fivéreket: Endrődy Krisztiánt  és Horváth Ákost. (És végül a kutya is föltámad. És milyen jó látni, ahogy az általános happy endben Carmela és Luigi titokban egymásra találnak. Színház és élet kapcsolatai kifürkészhetetlenek.) Talán belőlük, az epizodistákból kellene több. Meg a reménytelen földhözragadtságból és az őrületből, de együtt.    Mintha az „elbeszélés szelleme” - vagy nevezzük akkor a színház szellemének – hiányozna picit ebből az előadásból, egyelőre legalábbis. Pedig különben  minden megvan, ami egy nápolyi komédiához kell: spagetti, plakátok, kötélen száradó ruhák – és van sötét napszemüveg meg imádnivaló hózentráger és rengeteg befőzött paradicsom is. Felhőtlen szórakozás. Pedig felhőkre szükség van: ha elég ügyesek vagyunk, kiolvashatjuk belőlük a lottószámokat.

Nem fizetek! - Eduardo De Filippo komédiája a Karneválszínházban

Fordította: Török Tamara

Ferdinando Quagliuolo/Mertz Tibor

Concetta, a felesége/Nagy Cili

Stella, a lányuk/Gonda Kata

Aglietiello, mindenes Quagliuolóéknál/Jámbor Nándor

Margherita, szobalány/Sodró Eliza

Mario Bertolini/Balogh János

Erminia, a nagynénje/Németh Judit

Vittorio Frungillo/Horváth Ákos

Luigi Frungillo/Endrődy Krisztián

Carmela/Alberti Zsófi

Don Raffaele Console, pap/Jordán Tamás

Lorenzo Strumillo, ügyvéd/Kálmánchelyi Zoltán

Díszlet - és jelmeztervező: Takács Lilla

Kellékes: Móri Csaba

Súgó: Papp-Ionescu Dóra

Rendezőasszisztens: Balogh Lívia

Rendező: Réthly Attila