Kettő van belőlük - Édes élet-tréning Stekovics János fotóművésszel

Stekovics János a Fő téri kávézóban gesztenyepürét rendel: „Mert ahhoz otthon ritkán jutok hozzá”, kommentálja a döntést fölcsillanó, „stekós” félmosollyal. Otthon, vagyis a németországi Halle an der Saale-ban, ahonnan most elsősorban egykori rajztanára és általános iskolai osztályfőnöke, a szeretve tisztelt Vörös Ferenc képtári kiállításának kedvéért jött - haza. Azt mondja, kis túlzással máig abból él, amit a tanár úrtól művészettörténet órákon tanult. Sőt, saját alkotásokkal is szerepel a „Mester és tanítványai”-tárlaton: a sejtelmes kékben játszó fotó például a címe szerint Óz varázslatos birodalmában készült, egyébként pedig karnyújtásnyira Jánosék házától, a folyónál, hatalmas vihar után: „Ott állsz, minden tiszta – és tíz percen belül fölemelkedik a köd.”

Stekovics János Fotó: Stekovics Gáspár

Mindenesetre érdekes, hogy éppen a nagy varázsló birodalma jutott eszébe arról a nagy kékségről: mint tudjuk, az Óz-történet főszereplőit fölkapja a vihar, a mese tétje az, hogy sikerül-e újra hazajutniuk. Stekovics János csillagos ötösre oldotta meg a feladványt: európai polgárként határozza meg magát, aki a legfontosabb értékek közé sorolja a nyitottságot, a szabad gondolatot és a toleranciát: „Megnézhetem és csodálkozhatok.” Aki számon tartja, hogy honnan jött („a hovatartozás cselekedet, nem jelmez”), de ott van otthon – ahol jól van. Ma Szombathelyen vagy Sárváron, aztán holnap ismét Németországban, ahol befogadták és elfogadták, ahol hosszú évek óta saját, sikeres kiadót működtet: „A tartományban van 20-30 kiadó, közülük kettőt jegyeznek - az egyik mi vagyunk.” Ha üzletről van szó, a környezete szerint ő „a legporoszabb magyar”, és azt se bánják, ha érzelmeiben néha megmutatkozik a „magyar virtus”. A szép kiállítású, elegáns albumok fotóit többnyire - ki más – ő maga készíti. Legutóbb kastélyokat-kerteket látogatott másfél éven át - „húztam a szekeret magam után, a két-három fényképezőgép megvan 25 kiló, nem vihetem a nyakamban, gyalogoltam napi húsz kilométert” -, de meg is van az eredménye. És ő szabja meg, hogy munka közben „mikor issza meg a kávéját”. Egy százéves ipartelep megörökítése a következő nagy projekt. Egyébként pedig egy lábtörésnek köszönheti, hogy kiadót alapított. Szabadúszó fotósként dolgozott, amikor a baleset bekövetkezett. Gipszben feküdt, amikor megérkezett az önkormányzati felkérés, hogy vállalja el egy turisztikai prospektus elkészítését. Elvállalta – és telefonon toborozta össze azt a néhány megfelelő embert, akikre szüksége volt. A prospektus elkészült, a megrendelő elégedett volt. János látta, hogy a dolog működik, úgyhogy még gipsszel a lábán – 1992. február 27-én – elhatározta, hogy neki márpedig kiadója lesz. Lett. Ne felejtsük el, hogy alig két évvel vagyunk a német újraegyesítés után, az ország keleti felében. Infrastruktúra alig - „megtanultam számítógépet építeni” –, de minden pezseg: két év alatt százezernyi prospektusra volt megrendelés.

A friss gesztenyepüré mellé is kikerül a kávéházi asztalra a fényképezőgép – sose lehet tudni, mit kell feltétlenül gyorsan lekapni, ha nem az örökkévalóságnak, legalább a Facebook-nak. Most például éppen a gesztenyepürét, polgárpukkasztásnak: lám, ilyen édes az élet Szombathelyen. Aztán a végén majd megnézzük, mit szóltak hozzá – itthon és otthon - a barátok, ismerősök.

Lukács ikrek Fotó:  Stekovics János

Addig visszamegyünk még egy kicsit az időben. A fényképezés réges-régi hobbi, de Stekovics János a sárvári gimnáziumban abszolvált érettségi után („azok a fantasztikus magyarórák Szabó Bandi bácsival”) mégis a veszprémi vegyipari egyetemre felvételizett sikerrel; bár a fotózásnak akkor még volt köze a vegyészethez. Aztán végül mégsem a veszprémi egyetemet végezte el, hanem egy sikeres ösztöndíjnak köszönhetően az NDK-ban, a merseburgi főiskolán szerzett mérnök-közgazda diplomát. Utána egy időre kinn is maradt: Cottbusban „betanított szigetelőként” és raktárosként dolgozott, aztán az édesapja hazacsábította, úgyhogy tolmács lett Sopronban. És akkor végre mégis elérhető közelségbe került a nagy álom: az újságírás, mégpedig a Vas Népe gazdasági rovatában. Harmadannyi fizetésért, mint amennyit soproni tolmácsként megkeresett, de hát az álom – az álom, nincs mit tenni: „Mintha burokban éltünk volna, optimisták egyesülete volt akkor a szerkesztőség.” Ma is szeretettel emlékeznek rá a régi kollégák. A hírnek örül, „mintha hájjal kenegetnék” - a német ebben a szólás-mondásban olajról beszél. A Vas Népétől került – baráti tanácsra - Szegedre 1985 áprilisában; azért oda, mert a távirati irodánál ott volt üresedés. Fotósorozatokkal pályázott, fölvették. Az MTI fotóriportereként - a napi penzum mellett – a saját kedvére körülbelül három és fél évig járta az Alföldet. 1988-ban tagja lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és ez a kötődés ma is megvan: évről évre befizeti a tagdíjat, fontos és jóleső érzés tudnia, hogy odatartozik.

Akiben ezen a ponton fölrémlenek a néhány hónapja világhírűvé lett alföldi Lukács ikrek, nem téved: igen, Stekovics János fotóiról van szó, amelyeket szegedi MTI-s korszakában a tanyavilágban készített. Az pedig egyszerűen „egy jókedvű, rosé-s estének” köszönhető, hogy a régi képek fölkerültek arra a fotósportálra, ahonnan aztán szédítő gyorsasággal szédítő ismertségre és kedveltségre tettek szert. Mert „az ellenszolgáltatás nem mindig pénz formájában érkezik.” János annak idején tősgyökeres dunántúliként azonnal beleszeretett az Alföldbe. És bár kollégái figyelmeztették, hogy igazán fölösleges a nyakába vennie a tanyavilágot, mert ott már rég minden zug alaposan meg van örökítve, szerencsére nem fogadta meg a tanácsot. Mártély környékén és a vásárhelyi pusztán adták őt kézről kézre a helyiek. Az volt a titka, hogy valóban érdekelte ez a világ, sok időt eltöltött ott: barátságokat kötött, befogadták, megbíztak benne, megnyíltak előtte.

Hogy miért ment el mégis Magyarországról – ráadásul akkor, amikor már sokan érezni-közeledni vélték a „csodát”? 1989 januárjában – egészen pontosan január 30-án – „disszidált” (akkor azért még így mondták), vagyis tulajdonképpen visszaköltözött egyetemista évei közegébe. A döntést nyilván megkönnyítette, hogy német felesége és két kicsi gyereke volt, de abból is elege lett, hogy az állambiztonság nem hagyta békén: mindenáron be akarták szervezni. Máig őrzi azt az ominózus magnófelvételt - „négy napja digitalizáltam” -, amely egy szegedi szállodai szobában készült (titokban bekapcsolta a diktafont), és amely harmadszorra is a kudarcot jelentette a kitartó állambiztonságiaknak. Úgyhogy fogta, autóba ült, és ment hetedhét, de legalábbis két határon át; Szegedről visszafelé nem lassított Vas megyében, sőt: Németországig meg sem állt. Egyébként máig magyar útlevéllel jár-kel, az állampolgárságát nem adta föl. Bár amióta Magyarország is az Európai Unióhoz tartozik, ennek a mindennapokban nincs túl nagy jelentősége. Reméli, hogy ebben a tekintetben a helyzet nem változik.

Stekovics János az utóbbi években viszonylag ritkán tűnt föl Szombathelyen. Ha valaki mégis úgy érzi, hogy valahonnan nagyon ismerős, hogy szinte nap mint nap találkozik vele – arra is van magyarázat, voltaképpen egészen hétköznapi. A képtári „Mester és tanítványai”-tárlatra például mindjárt két Stekovics is meghívást kapott, ráadásul mindketten fotókat hoztak. (Belőlük is kettő van, mint a tárlaton szintén föltűnő Lukácsokból, csak éppen nem ikrek.) És mindketten boldogan fotózkodtak Vörös Ferenccel a megnyitón: János, a báty – és Gáspár, az öcs; ő az, akivel Szombathelyen nap mint nap találkozhatunk. (És természetesen ő készítette a hiteles portréfotót a bátyjáról.) Első pillantásra nincs köztük hasonlóság, a második-harmadikra azonban föltűnnek a hasonló gesztusok – és az a fölcsillanó, huncut, „stekós” mosoly. Szombathelyről nézve János hasonlít Gáspárra; pedig hát János az idősebb, úgyhogy pont fordítva van. Ez a dilemma is föloldható: „A huncutság valószínűleg eredendően anyánké, de a kötelességtudatból, ami szintén megvan benne, nagyon sok nála maradt. Őt nem lehet utolérni, de tőle tanultam, hogy a munka az első. Ebből a perfekcionizmusból a gyerekeimnek is jutott: a legkisebb lányom például, aki művészeti egyetemre járt, éppen most nyert meg egy környezetvédelmi pályázatot. Egy kihalt lepkefajta visszatelepítése volt a téma, és ő olyan csodálatos dodekaéderrel – tizenkét lapos térbeli látvány – pályázott, hogy magam is elcsodálkoztam. A lepke lakhelyét tervezte meg: egyetlen ollómozdulattal kivágható, összehajtható, fantasztikus szerkezet.”

Na nézzük, hogy megy a gesztenyepürés polgárpukkasztás: sok a mosolyjel, gyűlnek a kommentek és a lájkok. Úgy tűnik, sikert arat a szombathelyi édes élet, Stekovics János-módra.