Kósa Csaba: az Apáim kötettel felidézem az egykor volt, vesző világot, a falusi karácsonyi hó illatát

– Mostanában eltűnődöm, hogy dédpapa, a híres ornitológus és a molnaszecsődi körjegyző Molnár Lajos, miként vélekedne a mai világunkról. A munkáját, a ránk hagyott örökségét, pontosabban annak, sajnos, csak töredékét a körmendi Rába Múzeumban láthatjuk – kezdtük a beszélgetést új könyve, az Apáim dedikálása után a vasi TIT székházában. – Körjegyzőként is végtelenül szeretetreméltó ember volt, megértő, az emberek szolgálatát küldetésnek tekintő. Szeretném, ha ma olyan hivatalokba mehetnék ügyeimet intézni, ahol az ő stílusában tevékenykedő ügyintézőket találnék. Újkori basák, vallatótiszti modorban kaffogó lények helyett... A humorérzékét is szeretném kiemelni. A latin nyelv ismerőjeként csak úgy ontotta a szállóigéket. Minden helyzetre talált rögtön megfelelő idézetet. Bár feljegyezte volna az aforizmáit, az adomáit, amelyekkel a vendégeit szórakoztatta, elkápráztatta!

Kósa Csaba andrásfai születésű író. Fotó: Déri Cecília

Molnár Lajos azon történelmi esélyt is megjelenítette, amelyet a vidéki polgárosodás jelzővel illethetünk. Miért nem ment végbe a folyamat? –kérdeztük. – A polgárosodás a Molnár családban a körmendi ükapám, Molnár Imre családjánál kezdődött. Takácsmester volt ő, szigorú ember, aki a tizennégy éves korában otthonról megszökött dédapám után eredt, hogy fülön csípje, és visszavigye a gimnáziumba. Dédapa ugyanis beállt Pápán vándorszínésznek. No, ha ott marad a társulatnál, minden lett volna, csak polgárember nem. De így polgár lett, mintaadó módon, arról is írtam részletesen a Kincstár összedől című kötetemben, hogy milyen szabályok szerint zajlott Molnaszecsődön az ötgyermekes Molnár család élete. Mind az öt gyermek megtanulta, az Andrásfán tanítónő lett nagyanyám is, ennek az életmódnak a fontosságát. Ifjú Molnár Lajos például körmendi polgárként élte le az életét, sokoldalú művészként, festőként, karikatúristaként, fotóművészként, madárpreparátorként. Felségét, a tündéri Bözsi nénit nagy szeretettel őrzöm emlékeimben. Náluk, a második világháború után rájuk szakadt nyomorúságban is régi porceláncsészékben ittuk a rossz frankkávét. És ettől valódi kávé íze lett. A polgár a szegénységben is polgár. A polgár erkölcsi alapzaton állt, a becsületet, a tisztességet, a szorgalmat vallotta és gyakorolta. A törékeny, vidéki magyar polgárság a Molnár Lajoséhoz hasonló módon élő, gondolkodó családok sarjaiból alakulhatott volna ki, ha megengedi a történelem. De nem engedte meg – fogalmazott az író. De vajon polgárosodunk-e ma?

- A polgári eszményekhez édeskevés a pénz, a vagyon. Gondolkodásmód is szükségeltetik hozzá. Műveltség, az értékek felismerése, a silány, a gagyi elvetése, az emberi bajok, fájdalmak megértése, a kiszolgáltattak segítése. A kíméletlen, a farkasétvágyú, a másokat letaposó bármily gazdag is, még nem polgár. Semmi köze ahhoz... Szülőfalumba, ha csak tehetem, visszajárok. A lekaszált széna illata, a karácsonyi hó illata, a kemencében sült kenyér, a sült krumpli szaga egyszerre csak, váratlanul az orromba illan. Ahogy öregszem, ahogy nehezedni kezd az utazás, egyre ritkábban jutok haza Andrásfára. És ezért szinte fizikai fájdalmat érzek. A könyveimben, az írásaimban azonban minduntalan hazautazom. Nemrég, amikor kisunokám, Luca, a Mikulás-várás lázában élt, eszembe jutott az én utolsó andrásfai Mikulásom. Sötétedés után megverte a tanítólakás ablakát. A bundás, fehér szakállas Mikulás ott állt az ablak előtt, és beadogatta az ajándékokat. Aztán távozott. Míg a nagyanyám kiment a konyhába, bátorságot gyűjtöttem, és kiszaladtam az utcára, a Mikulás után. Megnézni, hogyan száll vissza az angyalok röpítette szánkóba. De az aranyszánkó sehol, a Mikulás besietett előlem a közletbe. Utána lopakodtam. És akkor a bakancsáról felismertem a szomszédunkat, Déri Gyula bácsit. Szinte átszúrta a szívemet ez a csalódás. Hatéves voltam. Ez volt az első élmény, ami aztán íróvá tett. Eltéphetetlen szálak ezek.

Az Apáim című kötete több fejezetből áll. A legerősebb talán az első, amely az édesapáról szól.

– Kétéves voltam, amikor édesapám meghalt. Nincs róla emlékképem, csak fényképeim vannak róla. 1944-45 telén még együtt volt a család a kétszobás andrásfai tanítólakásban. Különös, drámai helyzet volt. A tanítólakásba beszállásoltak két német tisztet. Hamarosan kiderült, hogy megvetik Hitlert, és egyáltalán nem hisznek a csodafegyverben. Édesapám nővére és a férje, a keresztapám, hozzánk menekült a budai ostrom elől, ők is nálunk laktak. A keresztapám hitt a csodafegyverben, vitára kelt a két német tiszttel. Édesanyámtól ismerem azoknak a heteknek a történetét, többek között azt a háborús andrásfai telet írtam meg az Apáim című könyvemben. És ha már a polgári gondolkodásmódról beszéltünk: édesapám azért halt meg, mert a kötelességtudás erősebb volt a veszélyérzeténél. Mint polgári szolgálatot teljesítő tartalékos hadnagy, 1944 decemberében, a hadi helyzet alakulásával az esztergomi hivatalából Vas megyébe, Vasvárra vezényelték. Április nyolcadikán, minden kérlelés ellenére, innen indult vissza, gyalogszerrel Esztergomba. A romos, feldúlt Dunántúlon valahol megfertőződött, elragadta őt a tífusz...

Az Apák és apanyomok című új könyvemben nemcsak én írtam az édesapámról, hanem azok az író barátaim is a magukéról, akik néhány éves korukban szintén a második világháborúban veszítették el az édesapjukat. Kerék Imre, Kovács István, Rigó Béla. Utassy József és Bella István apaemlékeit már csak a feleségük tudta felidézni. Ahogy Utassy Jóska barátom írta az egyik apasirató versében: mi, apa nélkül felnőttek, fekete trónon ülő árvák vagyunk egész életünkben. Régóta terveztem, formálgattam ezt a kötetet, és most azzal az érzéssel várhatom a Karácsonyt, hogy törlesztettem a legnagyobb írói adósságomat. Móricz Zsigmond írja a Naplójában: „Ady Endre vonatán ültem". Erre a vonatra kapaszkodhattam fel én is ifjú koromban, és boldog vagyok, hogy mindmáig rajta ülhetek. Ady számomra a megkerülhetetlen magyar géniusz. Van egy emlékezetes írása, A Betlehem néma című vezércikk, amely 1901. karácsonyára jelent meg. Szinte fejből tudom: „Itt, ebben a kis, szerencsétlen országban el kell felejtenie, gondolkoznia ez embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a kálváriájukon. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik... Betlehem néma. Mit sem ígér. Feketeség fekszik a világon, s a koponyákon. Milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakába. Akinek istenük van, jajgatván, siránkozva fohászkodnak. Örömben, békességben csak a farizeusok s ő barátaik ünnepelnek." Mit tartok tehát igazán fontosnak? A feketeség felszakadását, a segítségre szorulók megsegítését, a sötétség helyett betlehemi világosságot.