Muszlim kislány mangát rajzol - Az osztrák ifjúsági irodalmi díjas Luna Al-Mousli a szombathelyi germanisztika tanszék vendége volt

Minden egy irodalmi hajózással kezdődött: a Fertő tavi Leinen los! program vendége volt Luna Al-Mousli tavaly szeptemberben. Ott hallotta őt dr. Takács Dóra Ph.D, a szombathelyi egyetem germanisztika  tanszékének vezetője.  Azonnal tudta, hogy Lunát meg kell hívni Szombathelyre.

A nagymartoni (Mattersburg, Burgenland) Irodalom Háza a Leinen los! nevű, tulajdonképpen összművészeti fesztivál szervezője. A vendégeket rendszerint hajón „zárják össze” a Fertő tavon, ott zajlanak az események. Innen ered a tömör és játékos fesztiválnév is, Tiszta lap (kanavász), vitorlabontás és szabadság, ahogyan a hajó eloldódik a parttól. (És ahogyan a „Földtől eloldja az eget a hajnal” József Attila Eszméletében.) Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy Esterházy Péter is megfordult ezen a Leinen los!-hajón.

Persze az sem a véletlen műve - hanem az évek óta eleven, jól működő kapcsolattartás eredménye -, hogy dr. Takács Dóra Ph.D, az ELTE SEK intézeti germanisztikai tanszékének vezetője is meghívást kapott a hajózásra, amelynek alkalmával Luna Al-Mousli regényének részletei olyan elementáris hatást gyakoroltak rá. És mert az Osztrák Kulturális Fórum közreműködésével rendszeresen kínál felolvasóesteket, más irodalmi programokat a tanszék (magyar és külföldi vendégekkel), most sem volt kérdés, hogy Luna Al-Mouslival is meg kell ismerkednie a szombathelyi közönségnek; mindenekelőtt persze a szombathelyi német szakos hallgatóknak. Akik közül hárman - Markovics Beáta, Kőfaragó Szilárd, Zsigmond Enikő - néhány német nyelvű szemelvényt le is fordítottak a kötetből, tanáruk, dr. Pólay Veronika Ph.D lektori figyelme mellett. (Köszönet a rendelkezésünkre bocsátott szövegrészekért. A német eredetit a kötet német kiadójának engedélyével közöljük.)

Az egészen különleges hangulatú regény (Eine Träne. Eine Lächeln/Könny és mosoly) a húszas évei elején járó szerző damaszkuszi gyerekkorának emlékeiből - mint fénylő mozaikdarabkákból - építkezik. Luna Al-Mousli az ausztriai Melkben született, de aztán (már iskolásként) visszatért a családjával Szíriába. Bíztak benne, hogy tervezhetnek mégis otthon, a szülőföldjükön hosszabb távra. A történelem azonban gyorsan közbeszólt. Luna 14 éves volt, amikor már nem volt maradásuk Damaszkuszban: a család visszaköltözött Ausztriába. Hamarosan megkezdődött a szíriai polgárháború. Luna Bécsben járt gimnáziumba, aztán grafikusként szerzett egyetemi diplomát, szintén az osztrák fővárosban. Tulajdonképpen az egyetemi diplomamunkájával kezdődött az irodalmi pályafutása. Szombathelyre is elhozta azt az egyetlen példányban létező, selyemmel bevont könyvet, amelyet maga tervezett: sok fotóval, kevesebb szöveggel; német és arab nyelvű kommentárokkal. (Azt a változatot írta le előbb, amelyik előbb eszébe jutott.) Ez a kötet maga a diplomamunka: a selyemmel bevont damaszkuszi gyerekkor. És miközben témavezető tanára „túl soknak” találta a szöveget - lévén szó grafikusi diplomamunkáról -, a frankfurti könyvkiadó éppen a szövegre figyelt föl; méltónak találta a kiadásra. Luna talán még föl sem képes fogni a sikert: regényével az idén elnyerte a rangos osztrák irodalmi díjat. És miközben se szeri, se száma a meghívásoknak, felolvasásoknak, nem adta föl a tanítást sem: fiatal menekültekkel foglalkozik Bécsben. A szaktanárok és nyelvtanárok mellett pszichológusok és szociális munkások segítik őket, személyre szabottan. Minden sors egyedi, és elképzelhetetlenül nehéz sorsok vannak. Luna tapasztalata szerint a fiatal menekültek tanulni akarnak, beilleszkedni, rengeteg kérdésük van. Sokszor az angol az első közös nyelv, annyiféle arab dialektus létezik. A Damaszkusz-regény német szövegei pedig tele vannak csak az osztrákokra jellemző nyelvi fordulatokkal. A német kiadó ezeket nem „javította ki”. Elvégre a szerző ebbe a nyelvi környezetbe nőtt bele.

Luna számára nincs „vagy-vagy”: kétféle, kettős identitása egyszerre, egymást nem kizárva létezik. Muzulmán vallását tartja, kendőt viszont nem hord. Különben is: „Hívjuk bárhogyan, az isten egy.” A kulturális-családi háttér - a boldog gyerekkor - Damaszkuszhoz köti, de Ausztriában van a jelene és a jövője, itt vannak a lehetőségei. Se itt, se ott nincs otthon. Itt is, ott is otthon van. Mosoly és könny. Könny és mosoly.

Luna Al-Mousli

Könny és mosoly

1.

In der ersten Volksschule war ich

in einer Klosterschule, obwohl ich

Muslima bin. Wenn wir Religions-

unterricht hatten, saß ich einfach...

nur so da, ohne Religionsmalbuch.

Die anderen Schüler durften immer

malen, ich nicht. Mama kaufte mir

dann ein Malbuch.

Während die anderen Schüler Jesus

bemalten, bemalte ich Sailor Moon

mit ihrer Katze.

2.

Das Wasser im großen Pool im Sommer-

garten war immer kalt. Um es wärmer

zu machen, sammelten wir alle Töpfe,

Tuppergeschirr und Tassen. Wir füllten

sie mit Wasser aus dem Pool und stell-

ten sie in die Sonne. Nach einer Stunde

musste einer von uns den Finger in

jedes Gefäß stecken. Wenn das Wasser

warm war, wurde es zurück geschüttet.

Nachher sprangen wir alle in den Pool.

Doch es ist immer noch kalt.

3.

Wir gingen oft in den Park nebenan.

Das Klettergerüst war aus Beton und

Metall. Deshalb spielten wir nie mittags,

es war viel zu heiß. Am Abend...

war alles noch aufgeheizt, selbst der

Sand unter unseren Füßen und das

Klettergerüst. Manchmal brannte der

Arsch, doch es war uns egal.

Wir genossen das.

Részletek Luna Al-Mousli

Eine Träne. Eine Lächeln

című kötetéből.

© Weissbooks GmbH, Frankfurt am Main

1.

Az általános iskola első osztályában

egyházi iskolába jártam,

habár muszlim vagyok.

Amikor hittanóránk volt, csak ott ültem,

nem volt bibliai kifestőm.

A többi diák mindig színezhetett,

én nem. Aztán az anyukám

vett nekem egy kifestőt.

Miközben a többiek Jézust színezték,

én japán mangafigurát rajzoltam cicával.

2.

A kertben a nagy medencében

a víz mindig hideg volt.

Hogy felmelegítsük, összegyűjtöttünk

minden fazekat, tálat és csészét.

Megtöltöttük ezeket a medence vízével

és kiraktuk a napra. Egy óra múlva

valamelyikünknek bele kellett dugnia

az ujját minden edénybe.

Ha a víz felmelegedett, visszaöntöttük.

Ezután mindannyian

beleugrottunk a medencébe.

De még mindig hideg volt.

3.

Gyakran jártunk az iskola melletti parkba.

A mászóka betonból és fémből volt.

Ezért soha nem játszottunk délben,

mert túl forró volt.

Este még mindig minden fel volt forrósodva,

maga a homok a lábunk alatt és a mászóka is.

Néha égette a fenekünket,

de nem törődtünk vele. Élveztük.