Megkerülhetetlen

A hónap elején nyílt, és július végéig látogatható kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában egy sorozat része, melyben kiemelkedő életműveket mutatnak be.

A 120 éve Szombathelyen született, és mindössze negyven évet élt Derkovits Gyula a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb alakja. A maga korában nem tartozott a meg nem értett zsenik közé, jelentőségét már a kortárs kritika is felismerte (az más kérdés, hogy anyagilag őt is elfelejtették elismerni). Megítélése a későbbiekben nem volt egyértelmű: vagy csak stílusát és festői kvalitásait, vagy csak társadalmi, politikai állásfoglalását tükröző témaválasztását értékelték, illetve ítélték el.

Derkovits kommunista volt: 1918-ban lépett be a pártba, miután a hadirokkantként érkezett haza a frontról. A tanácsköztársaság idején művésztelepen alkot, a bukást követően fizikai munkára kényszerül. 1920-ban végre kiállíthat két képet a Nemzeti Szalonban. Az egyik a Papagájos ember, a másik Dögevők volt. Mindkettő elveszett.

Derkovits Gyula 1923-ban festette a Püspöksüveges önarcképet. A kép a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Fotó: Magyar Nemzeti Galéria

Három évvel később már Bécsben dolgozik. Néhány kint töltött év után hazatér, és a kommunista párt felkérésére elkészíti azt a sorozatot, ami mindenki számára jól ismert: a tucatnyi fametszetből álló Dózsa György-sorozatot. Ekkoriban egy terézvárosi padlásszobában él. Derkovits 1934-ben hunyt el, és lehet szeretni vagy nem szeretni, de megkerülhetetlen életművet hagyott hátra. Az írás sem volt idegen tőle. Önéletrajzában például ez is szerepel: „A zuhogó eső lecsurog az ablaküvegen, és én belül odanyomom az orromat az ablak üvegére, mire az elhomályosul. Mint homályos ködkép vonulnak el gyermekkorom emlékei, házak és ablakok, más és más utcák, mint ahogy szüleim hurcolkodtak évről évre más és más házba. Dél-után egy asszony jött az udvarba és hangosan kiabálta – halat vegyenek, friss halat vegyenek! – Aztán odajött az ajtóba hozzánk és letette kosarát; leterítette belőle kendőjét, melyben halak voltak, a halak ezüstösen csillogtak rajta a napfényben. Én örültem nekik, de nem kezdhettem velük semmit, mert még meg sem engedték fogni őket – pedig élő halak voltak, mert nagyokat fickándoztak a tányéros mérlegen. És úgy el lehetett volna velük játszani, akár az ólomkakassal – melyikbe ha beléfújtak, kukorékolt. És úgy csillogtak, akár az ezüst, amit értük kellett adni. A halas-asszony újra összehajtogatta kendőjét, és karjára vette kosarát, aztán elindult a kapu felé, mint ahogy jött. Alighogy elment a halasasszony, a képzeletem napfényiben még ott fickándoztak az ezüstszínű halak."

A Derkovits. A művész és kora című kiállítás mintegy kétszáz festményt és grafikát mutat be, öt nagy fejezetbe csoportosítva a rövid művészpálya gazdag termését. Az elégia hangja Derkovits korai műveinek a sajátja. A Nagy fa alatt, a Koncert vagy a Pásztorfiú című képek határozzák meg ennek a kiállítási egységnek a jellegét, és ide tartoznak a művészt prófétaszerepben ábrázoló kompozíciók is, mint az Utolsó vacsora vagy a Püspöksüveges önarckép.

A dráma a rendkívüli helyzetek művészete, amelyet az erős érzelmi felfokozottság jellemez. Derkovits két legsúlyosabb drámai alkotása a Menekülés és a Halottsiratás. Mindkettőnek személyesen átélt élmények adják az alapját. Az egymásra torlódó emberek, állatok képe, a tömeg ábrázolása Derkovits expresszionista munkáinak egyik legjellemzőbb sajátossága.

Derkovits művészetének hangsúlyos vonása a szatirikus hang. A nagyváros, a gazdagok világának kövér, eltorzult arcú szereplői, vagy a gondoktól gyötört proletárok és a szegénységbe belerokkant dinnyeevők ennek a kiállítási blokknak a főszereplői.

A kép-esszéké a következő blokk. A legjellemzőbb technikai megoldás a montázs, melyekben sokszor még a képbe komponált betűk, szövegek is értelmezik a művet.

Himnikus hangvételű kompozícióinak középpontjában az ember világát és sorsát meghatározó magasabb rend áll, legyen szó a művész és feleségének elválaszthatatlan közösségéről, a szerelemről, a munka világának dicséretéről vagy éppen az embert megnyomorító erőszakról.

Ahogy a Nemzeti Galéria korábbi tárlatain már megszokhattuk, nem csak a művészt magát mutatják be, de környezetéről, kortársairól, illetve magáról a korról, az 1920-as, 30-as évek világából is kapunk ízelítőt. Kiállítottak képeket, amelyek szellemi rokonságot mutatnak Derkovits munkáival, és az ellenpontot képviselő alkotásokat is, az akkori hivatalos művészet darabjait.