Kultúra

2013.02.07. 21:03

Mennyekbe vágtató prolibusz Szombathelyen

Szombathely - Nem először hozta el Mennyekbe vágtató prolibusz című Weöres Sándor-estjét Fekete Ernő a Weöres Sándor Színházba. Ott voltunk egy diákelőadáson.

Ölbei Lívia

Körülbelül három évvel ezelőtt mutatta be Fekete Ernő a budapesti Katona József Színház parányi (kb. ötven nézőt befogadó) Sufnijában Mennyekbe vágtató prolibusz című Weöres Sándor-estjét. Rengeteg feladata van, mostanában már azt is kimondja, hogy ideje volna levegőt venni vagyis nem minden áldott (vagy áldatlan) estén játszani; de így is, úgy is a színház az élete. Szóval három éve nem azért határozta el, hogy Weöres Sándor-estet csinál, mert nem volt más dolga, hanem azért, mert a hosszú ideje érlelődő, formálódó szándék akkor már végképp utat kért magának. Valahogy még az is szép és jellemző, hogy nem várta meg a centenáriumot.

Mennyekbe vágtató prolibuszon: Fekete Ernő és Weöres Sándor. Fotó: Dömölky Dániel

Nem a hivatalosnak is vehető alkalom, hanem a belső indíttatás hívta életre ezt az előadást, amely végtelen, sírnivalóan szép és felszabadító utazásra hívja a nézőt abban a pici kis színpadi szobában, amelyben elfér az egész világegyetem. És ahol talán hajlékra lel a hol öltönyös, hol ég-sapkás, folyamatosan játszó, szerepet váltó, felöltöző, lemeztelenedő hajléktalan. Ágy, párna, virág, két ironikus hokedli. Milyen leheletfinom kifejezése a viszonyoknak: egy kisebb szék Animának, egy nagyobb Animusnak. Fekete Ernő úgy játszik, hullámzik, bújik szerepből szerepbe a szemünk előtt, hogy közben végig önazonos marad. Meghívja az estre Weöres Sándort is: az ősöreg-gyermeki hang a dramaturgia szabályai szerint, egy-egy apró mozdulat varázsütésére szabadul ki a magnetofonból.

Most mintha kontúrosabban, erőteljesebben fogalmazna, mint az első vendégjáték alkalmával (nem olyan sokkal a budapesti bemutató után elhozta már Szombathelyre az előadást). Nem tudható, hogy ez a gyönyörű poentírozás az ifjúsági bérlet diákközönségének szól-e, vagy egyszerűen annak, hogy az elmúlt három év óhatatlanul meghozta a maga rutinját is. A szombathelyi Bolyai és a kőszegi gimnázium jólnevelt diákjai azonnal ráülnek a humor jóleső hullámaira, és a figyelem akkor is megmarad, amikor esetleg túl távoli tájakra visz a hullámverés. A figyelemhez képest viszont mintha túl udvarias lenne a végén a taps; lehet, hogy ünnepelni, tetszést nyilvánítani is meg kell tanulni.

A kifelé sodródó tömegben viszont innen is, onnan is a Bóbita szól: dúdolgatják, talán észre se veszik.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!