Mi lesz most, Parfjon?

"Mi lesz most, Parfjon, mi lesz most?" (Miskin Rogozsinnak a szombathelyi Dosztojevszkij-előadás záró jelenetében.)

Dosztojevszkij az 1860-as évek végén Genfben határozza el, hogy megírja A félkegyelműt, egy „minden szempontból tökéletes szépségű ember" történetét. Tisztában van azzal is, hogy a feladat már-már megvalósíthatatlanul nehéz: „A földön csak egyetlen egy csodálatraméltó alakot ismerek, Krisztust... A keresztény irodalom nagy hősei között a legsikerültebb Don Quijote alakja. De ez is csak azért csodálatraméltó, mert egyidejűleg nevetséges is." Az író és fiatal felesége súlyos anyagi gondokkal küzd, Dosztojevszkij ekkor már szenvedélyes szerencsejátékos, epileptikus rohamok gyötrik. Rajongva szereti kislányát, aki azonban alig néhány hónapot tölt a földi létben: meghűl, nem lehet megmenteni. Dosztojevszkij vigasztalhatatlan. A házaspár idegenből idegenbe: Svájcból Olaszországba utazik. A félkegyelmű közlését 1868 januárjában kezdi meg az Orosz Híradó.

A 2012/13-as évad nagy eseménye a Weöres Sándor Színházban Jeles András Dosztojevszkij-átiratának bemutatója; Mintha szinte minden, amit eddig Jeles András színre vitt volna Szombathelyen, A félkegyelmű előtanulmánya volna. A nevető ember és A kis Lord alapkonfliktusa a Miskin-konfliktushoz hasonlít: Mi történik, ha a világban föltűnik valami más, valami „nem olyan"? Sőt, van Jeles Andrásnak egy Nizsinszkij-drámája („misztérium-játék" 1991-ből), amely nem más, mint a neves orosz táncos színpadra transzformált, meghasadt figurájának monológ-folyama: „(...) Megértek mindent, mert érzek (...) ez az én őrültségem a szeretetem a többiek iránt (...) jót akarok ezért bolondnak tettetem magam (...) a bohóc a szeretet mártírja a színház is gyehenna dögtemető ha nincsen benne szeretet (...) egyszerű ember vagyok aki szenved". Ezek tulajdonképpen Dosztojevszkij alapszólamai. Jeles András – mint Jeles András – pedig azt írja valahol, hogy „valamilyen mértékben mi, modern emberek, valamennyien sérültek vagyunk." Mint a szépre, szenvedésre fogékony Miskin.

„(...) a szépség igénye leginkább akkor fejlődik ki az emberben, amikor konfliktusba keveredik a valósággal, amikor felbomlik benne az egyensúly, amikor harcolni kényszerül, tehát amikor leginkább él, mert az ember akkor él leginkább, amikor valamit keres, valamire törekszik. Ilyenkor nyilvánul meg legerősebben az emberben a legtermészetesebb vágyódás a harmónia és nyugalom után, a szépségben pedig harmónia és nyugalom is van. Amikor pedig eléri, amire vágyódik, akkor számára egy időre szinte lelassul az élet (...)", írja Dosztojevszkij. Egy regény nem lehet nyugalmas: A félkegyelmű az egyensúlyok végletes megbillenésének krónikája. Dosztojevszkij „legyőzte önmagában a gonoszt. Hőseinek bűntetteit talán maga nem követte el, de bizonyára álmodott róluk. Megkísértették, csábították, s Dosztojevszkij regényeiben tisztult meg tőlük. Azért volt nagy, mert ismerte és befogadta lelkébe az ember minden gyöngeségét és minden szépségét. (...) Nem lehetett Sztavroginná vagy Miskinné, démonná vagy szentté, mert mindkettő volt. Erről a dualizmusról beszél egész életműve. (...) maga is kettéhasadt, mint hősei", mondja Henry Troyat regényes Dosztojevszkij-életrajzában.

A félkegyelmű – és más Dosztojevszkij-művek – alapján megszületett Jeles András-átirat éppen arra a hasadásra irányítja a figyelmet, amely a mai ember alapélménye: a világ teljessége valamikor a 19. század végén, a 20. század elején végképp elveszett, a máig ható klasszikus, nagy orosz irodalom képviselői – mindenekelőtt Dosztojevszkij – voltak az elsők, akik ezt a hasadást észrevették; kutatva a teljesség újrateremtésének lehetőségeit. Van, lehet-e egyensúly test és lélek, ég és föld, anyag és szellem között? Mire megy az egyik a másik nélkül? És főleg: mire megy a föld az ég, az anyag a szellem, a test a lélek, a bűn a bűnhődés – a halálba futó élet az örökkévalóság ígérete nélkül? Ez a sokszólamú dinamizmus mozgatja Dosztojevszkij regényeit: az érzelmek, az eszmék és a társadalmi konvenciók küzdőterein. A teljesség megteremtésének sokszor kíméletlen szatírába forduló heroikus kísérlete A félkegyelmű is: a regény és a szombathelyi előadás egyaránt. Miskin herceg titokzatos és áttetsző, a színpadon kissé kataton és autisztikus, elfogulatlan idegenként jelenik meg ebben a világban: ő Czukor Balázs. Mindenki, aki találkozik vele, tőle a várja a megváltást, de végül nem Lev Nyikolajevics Miskin hasonítja magához a környezetét, hogyan is hasoníthatná. Miskin hasonul, vergődve egy szikrázó szerelmi sokszögben – eleve kudarcra ítélve. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Jeles András megfordítja a perspektívát: a szent és a démon Miskin személyiségének két fele, folytonos határátlépésben.

(Mi lesz most, Parfjon, mi lesz most?)