Mi szép: a celli Liliomfi-társulat, amint a végén elénekli Petőfi Sándor Színészdalát

Tizennégy éven felülieknek ajánlja a társulat az előadást, ami azt jelzi, hogy a színháznézéshez alkalomadtán bizonyos érettség is szükségeltetik. Mert bár úgy emlékszünk Szigligeti Ede bűbájos – bár társadalmi – vígjátékára, mint a színpadi játék, az elementáris játékosság apoteózisára; azért van itt sok más is. (Közben persze a játékosság sem hiányzik, sőt.) Főleg, hogy a rendezést ismét a budapesti k2 Színház két erősembere, Benkó Bence és Fábián Péter jegyzi. De nemcsak a rendezést, hanem az átiratot is. Erősen a mából szól ez az előadás (ahogyan azt a korábbi celli Benkó–Fábián-rendezéseknél már megszokhattuk). De hát ha színház, honnan szóljon.

A legszebb szegényszínháztól jutunk el addig, hogy „szegény színház”! Így vagy úgy: hangsúlyosan színház: itt minden csupa jelzés – így válik nagyon igazivá. Mariska – egészen pontosan Bányai K. Mária, vagyis a játékosságot a legjobbkor a legszebb lírára váltó Boznánszky Anna – és a csodálatos-epekedő Kamilla – azaz Ecsedi Erzsébet – szobáját mindössze egy jelzésfal, vagyis egy létra választja el Liliomfi és Szellemfi – Pesti Arnold és Ivák Bence – szobájától. De a szereplők természetesen szigorúan betartják a közlekedési szabályokat; ha esetleg mégsem, rögtön elhangzik a figyelmeztetés: „Fal!” Ez a jelzésfal rögtön megidéz egy másik vígjátékot és egy másik celli előadást: Nagy Péter István Shakespeare-rendezését. Ez a Szentivánéji álom, amelyben a mesteremberek olyan buzgón építik, játsszák a falat, de odaviszik még a holdat is. Nemcsak a fal, hanem a játéköröm – a színház nyers, gyönyörű öröme – is összeköti a két vígjátékot.

Bár a Liliomfi-előadás – amelyben a vándorszínészek épp a Liliomfit próbálják – egy bizonyos rétegében mintha éppen „arról szólna”, hogy miképpen lehet fogást találni Szigligeti Ede sokat játszott darabján. Falak itt is vannak bőven: társadalmi falak meg generációs falak – meg érzelmi falak. Meg falak a vidék és a főváros között.

Mígnem aztán a boldog fináléban kiderül, hogy Mariska és Liliomfi azt találta meg a másikban, aki elől olyan vehemensen menekült. És persze Kányai Sissi – Nagy Zsuzsi – és Gyuri pincér – Piller Ádám – is egymásra talál, miközben a háttérben csodálatosan húzza a Soltis Lajos Színház állandó zenekara. De aztán mégsem adják ilyen könnyen – Szigligetit sem. A Liliomfival (a darabbal) való küzdelemben egy mellékes, ráadásul ironikus félmondatban elhangzik egy röpke utalás Petőfi Sándor (ó, a csillagot választó vándorszínész!) Színészdalára; mint valami olyasmire, ami fölött eljártak már a daliás idők.

Aztán hopp: a boldog finálé egyszer csak átcsap az ellenkezőjébe. Jelzés vagy nem, jönnek az erősemberek (kicsit mások, mint Fábián Péter és Benkó Bence), és szó szerint széthordják a szereplők mögül a színházat. Az ablakjelzést meg az ajtójelzést – meg a falat. Az öreg Schwartz – és micsoda szúrás, hogy éppen Nagy Gábor, a Soltis Lajos Színház vezetője kapta meg ezt a hatásos kis szerepet, hozzá az újgazdagságot jelző bundát –; szóval az öreg Schwartz bosszúja ez: ha nem kellett a fia Kányai fogadós lányának, ha elveszett a frigy, akkor vesszen, persze törvényesen, a színház is.

Na, ekkor jön elő megint a Színészdal. Láss csodát: irónia sehol. Csak kiállás van, csak dac van és vállalás. Vannak ilyen kivételes, érvényes pillanatok (bár szívesen maradnánk az iróniánál). „Minden művészetek / Fején a korona : / A mi művészetünk, / Ellen ki mondana?” Hát, az biztos, hogy ezekben a pillanatokban végképp leomlik az a bizonyos negyedik fal játéktér és nézőtér között.