Bemutató

2019.08.02. 18:27

Mint akit megigéztek: Levitáció Gergye Krisztiánnal a Kőszegi Várszínházban

A Kőszegi Várszínház és Gergye Krisztián ismét közös bemutatót hozott létre: zuhogó esőben nézte-élte végig a közönség a Levitációt a Jurisics-vár udvarán.

Ölbei Lívia

Zuhogó esőben nézte-élte végig a közönség a Levitációt a Jurisics-vár udvarán

Fotó: VN/Kőszegi Várszínház

Legalább mondhatjuk, hogy az eső (és nem másféle víz) csorgott az arcunkon, miközben nem tudtuk levenni a szemünket a színpadról.

„(...) de bevallom, hogy úgy néztem, mint akit megigéztek, nem tudtam levenni róla a szemem” – mondja Dosztojevszkij boldog hercege, Lev Nyikolajevics Miskin, amikor Jepancsinék szalonjában arról a nyilvános kivégzésről beszél, amelyet Lyonban látott. Ezt a megigézettséget teremti meg Gergye Krisztián legújabb kőszegi bemutatója, a Levitáció, amely a „gyilkolás színházát” – konkrétan a nyilvános akasztást – teszi meg rendezőelvnek, témának, olyan sarokpontnak, ahonnan az egész világ belátható. Az előadás rendezője, koreográfusa, előadója – és látványtervezője – abból indul ki, hogy ez a rettenettel csodált színház ugyan „porondra emeli”, de nem tiszteli a halált. Gergye Krisztián most úgy mutatja meg a történelem során ezer alakban megjelenő nyilvános kivégzés rettenetét és abszurditását – sorozatos kivégzésként értelmezve a háborút is –, hogy megadja a kegyelem (nem a földi, hanem az égi) és az igazságszolgáltatás (nem a földi, hanem az égi) lehetőségét is. Eltávolítja a kötelet, marad a lebegés. Levitáció – amelyben ott van mindig a szemfényvesztés veszélye. Halálugrás, de megcsinálja.

Önmagában lélegzetelállító figyelemmel kísérni bemutatóról bemutatóra ennek a hihetetlenül sokszínű, több rétegű, mégis koherens alkotói világnak az alakulását (legyen szó társulati munkáról vagy szólóról). A Levitáció központjában minden értelemben az ember áll – konkrétan és pőrén a táncos: Gergye Krisztián -, de a színpadi világ, a „történet”, az élmény megszületésében fontos szerepe van a látványnak (vetítés: Dinea László) és a hangkulisszáknak; az első világháborús siratóktól a súlyos, mégis könnyű gyászzenékig. És persze Kőszegnek, a Jurisics-várnak, amelyeknek (a városnak és a várnak) különböző terein korábban is létrejöttek – vagy vendégeskedtek – emlékezetes Gergye-előadások. Ezeknek a tapasztalata mind benne van a Levitációban. Megint csak fontos, hogy sosem másol, még csak nem is idéz: inkább beépít, továbbgondol, elmélyít, más oldalról veszi szemügyre a világot, minket, önmagát.

Zuhogó esőben nézte-élte végig a közönség a Levitációt a Jurisics-vár udvarán
Fotó: VN/Kőszegi Várszínház

A nagyszínpadon a háttérben valószínűtlenül fehér vásznak zárják le a mágikus üres teret, egyszerre keltve föl a vitorla, az akasztófa, az oltár, az ég (stb.) képzetét. Amikor a kezdő pillanatokban Gergye Krisztián (a játékos) hajlott háttal, a semmibe vetve bebotorkál, az éppen botként szolgáló mikrofon koppanásai elvegyülnek a távoli mennydörgések zajával. Ez is zene. A fehér vásznak párbeszédbe lépnek a fényben mesebeli függönnyé változó zuhogással; a függönyön túl egy másik világ? Itt a gravitáció, ott a gravitációt negligáló lebegés. A nézők alkalmi esőkabátban (a Kőszegi Várszínháznak mindig van raktáron több száz) ülnek a nézőtéren. Mintha a szél is tudná a dolgát, vagy alárendelné magát a rendezői akaratnak: akkor lebbenti meg a vásznakat, amikor a dramaturgia megkívánja.

Elöl megy az emlékezés némafilmjét idéző, erős gesztusokkal operáló „játék”. Gergye Krisztiánban most is van valami Chaplin kegyetlen játékosságából – ő a frakkos-cilinderes-bűvész: a faun. A báb és a bábjátékos. Árnyjátékos. Átváltozóművész. Komoly, groteszk. Jelek a színpadon (kalap, kolduló rohamsisak): I. világháború, II. világháború. A katona, aki azt hiszi, hogy hősnek indul (a szemfényvesztés ez). A vásznakon egy másik film pereg: Gergye Krisztián monokrom akasztás-akvarelljei rakódnak egymásra – ez a fölöttünk lebegő világ a „lenti” világnak párja, tükörképe, visszája; égi mása. Árnyvilág. Fényvilág.

„Végre elindult a lépcsőn felfelé; a lába össze volt kötözve, úgyhogy csak apró léptekkel tudott haladni” – jut el Miskin herceg a nyilvános ítéletvégrehajtás elbeszélésében a végkifejletig: „Én azt hiszem, ha elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti az embert, például ha ráomlik a ház, akkor hirtelen roppant szeretne leülni, eltakarni a szemét és várni – lesz, ami lesz!” (Dosztojevszkijt halálra ítélték, aztán váratlanul kegyelemben részesítették: A félkegyelmű kivégzés-jelenete ebből a tapasztalatból táplálkozik.) A végső pillanatig elvisz a Levitáció, sőt: azon is túl. Gergye Krisztián egyszer csak átlépi a két világ határát: föllép a porondra – lemeztelenedve, mint Lear király – és minden szemfényvesztés fölemelkedik, pedig tapodtat se mozdul (ahogyan lebeg a színpad szélén egyensúlyozva is, hihetetlen, de igaz).

Ez a kegyelem: az alkotás kegyelme. (Rózsa a holdudvaron, aranyöv derekadon. Kenderkötél, kenderkötél nyakamon.) De jó, hogy zuhog.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában