Nyugalom, Hamlet - Megijedt, amikor Alföldi Róbert őt választotta

A Brenner-ház nézőterén beszélgetünk – szemben velünk a színpad, fölöttünk a tágra nyílt kék ég, szája sarkában az a jellegzetes, csibészes alig-mosoly.

– Kaposvár mágikus hely lehet: szülővárosod színháza mennyire volt rád hatással a pályaválasztásban?

– Hárman vagyunk testvérek, a szüleink pici korunktól rendszeresen vittek minket színházba – sok előadásról máig eleven képeket őrzök magamban. Gyakran láttam például Znamit – Znamenák Istvánt –, Spindler Bélát, Bezerédi Zoltánt; és még sorolhatnám. Bár azt nem merném kijelenteni, hogy a kaposvári színház közelsége miatt lettem színész, az biztos, hogy hatással volt rám. Fontos, hogy egy kicsi gyerek milyen színházzal találkozik először – és a kaposvári színház akkor nagyon jó volt, úgyhogy nyilván meghatározó, a tudatalattimban elraktározott élményeket kaptam onnan. Nem tudom. De azt tudom, hogy amikor Kaposváron játszottam – Znami meghívott a Fekete Péter-előadásba –, akkor ott a harmadik felvonásban történt valami: beléptem a színpadra, és azt éreztem, hogy ez a díszlet, ezek az emberek, ez az egész közeg – ez nekem a színház. Minden olyan színházszagú volt; és az annyira jó.

– De neked mi a jó a színészetben? Miért csinálod?

– Egyszerűen jó. Azért csinálom, mert tök jó nekem. Meg azokért a kollégákért, akikkel fönn vagyok a színpadon. Meg a rendezőért, akiben meg tudok bízni. Nekem az nagyon sokat ér, ha például itt a próbán sikerül valamit megcsinálnom, és hallom, hogy nevet mondjuk a Znami, mert tudom, hogy az jó pillanat. Nem a siker- és szeretetvágy hozott erre a pályára. A sztárság nevű vurstli pedig egyáltalán nem érdekel. Nem az a célom, hogy egy ország ismerjen, hanem az, hogy amit éppen csinálok, az valamit adjon azoknak az embereknek, akikkel együtt csinálom, akik látják – és persze nekem. Természetesen jó érzés, ha az utcán megállítanak, hogy de jó voltál ebben vagy abban, de egy idő után ezzel se tudok mit kezdeni; inkább zavarba jövök. Nem ezért csináltam...

– A Made in Hungaria révén sokan megismertek. A film biztos rá is állíthatott volna egy bizonyos sínre – nem csak az ismertség, a siker tekintetében.

– Annyiszor elhangzik, hogy pályakezdő nem válogathat. Dehogynem. Annyi rosszat, középszerűt akarnak lenyomni az ember torkán; már bocsánat. Huszonhat éves vagyok – átmentem egy csomó mindenen, dolgoztam ilyet is, dolgoztam olyat is. Tudok mérlegelni. És nem fogok siránkozni, hogy hú, engem nem keres senki, mert azt gondolom, hogy amit viszszautasítok, ahelyett úgyis fog dobni az élet valamit, ami meg jó lesz. Most már van ügynököm – ő tárgyal, ő intézi a szerződéseket. Magyarországon még nincs ennek igazán kultúrája – de szerencsére egyre többen kezdenek ráébredni a fontosságára.

– A Szent Iván napja című játékfilm jut eszembe, amelyben a címszereplő – egyrészt egyre leharcoltabb, haknizó „sztár”, másrészt színész – azért nem kapja meg Hamlet szerepét, mert a rendező elhasználatlan arcot akar.

– Magyarország kicsi ország, kicsi szakmával – miközben rengeteg színész van. Az is igaz, hogy nehéz bekerülni ebbe a körforgásba – ahogy aztán kikerülni is nehéz belőle. Könnyű átesni a ló túloldalára, amikor már semmi nem számít, csak az, hogy na, húzzunk le róla még egy bőrt. De ha a harmincadik filmben is ugyanazt csinálod – arra már ki kíváncsi.

– A Nemzeti színházas szereplistád változatos: elég, ha a POSzT-díjas Szoljonijt említjük, és mellette mondjuk – éppen Hamletet.

– A statisztálástól kezdve mindent csinálok a Nemzetiben – és ez nagyon jó. Ascher Tamás nevezetes Katona József színházi Három nővér-előadásában Balkay Géza játszotta Szoljonijt; fantasztikusan. Jó, hogy direkt nem olyat akartunk Andrei Serbannal, hanem egy skizofrén, szerencsétlen költőt, aki szerelmes – és pszichopata, vagyis abszolút kiszámíthatatlan személyiség. Megérte annyi munkát belefeccölni – a POSzT-díjnak nagyon örülök. Így sokkal magabiztosabban fogok nekifutni a jövő évadban a Hamletnek. Amikor megtudtam, hogy Alföldi Róbert rám gondolt, akkor azért eléggé megijedtem. Most meg azt érzem, hogy nyugi, nyugi, jó úton vagy... Nagyon nagy falat. Básti Juli lesz az anyám, László Zsolti a Színészkirály, Radnay Csilla lesz Ophelia...

– Már most készülsz rá?

– Nem nagyon akarok ezzel mélyebben foglalkozni, mert nekünk Ascher Tamás és Novák Eszter azt tanították a főiskolán, hogy a szerepálom – hülyeség. Elképzeled például, hogy mennyire király lennél a Konferanszié szerepében a Kabaréban, aztán megadja az élet, hogy megkapod – de a rendező totálisan mást gondol róla. Neked viszont már annyira benne van a fejedben, amit elképzeltél, hogy biztosan nem jön össze a kettő, és borzasztó leszel benne. Komolyan veszem ezt az intelmet – úgyhogy a próbaidőszak kezdetéig igyekszem nem azzal kelni és feküdni, hogy „lenni vagy nem lenni”. Nem akarok rágörcsölni: se túlságosan örülni – se túlságosan félni tőle.

– Az számít – akár itt, Kőszegen –, hogy Radnay Csilla az osztálytársad volt?

– Elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy a kötelező udvariassági köröket nem kell megfutnunk. Ez jó. Egy húron pendülünk, ugyanonnan jöttünk – és még így is meg tudjuk egymást lepni hál´ istennek. Most inkább kényeztetés, hogy ő Maryska – hogy vele dolgozhatom.

– Jártál már itt?

– Nem, soha nem voltam még Kőszegen emlékeim szerint, de nagyon-nagyon helyes város, megszerettem. Csak hát ez a felújítás... Nem is nagyon értem, hogy miért pont nyáron kellett belevágni. Nagyon szeretem a várakat, kívül-belül, odavagyok értük. Úgy mennék nézni, de most lehetetlen.

– Ha Kaposvárral kezdtük, vissza is térhetünk oda: a várszínházban mostanában érezhető egy kis „Kaposvár-fíling”.

– Kovács Zsolt például az egyik kedvenc színészem. Nem nagyon vannak kedvenceim – de őt nagyon-nagyon szeretem. Főleg Mohácsi-rendezésekben láttam Kaposváron, és régóta szerettem volna vele dolgozni. Vagy Némedi Árpival. Örülök, hogy ez most megadatott. Sokat segít, megnyugtató – mintha otthon lennék. Jó ajándék.   




Ha nyitva van a csirizesdoboz – Ölbei Lívia jegyzete

Áll Francin a sörgyári igazgatótanács előtt, fölkészült, mint a vizsgázó kisdiák, nagyméretű papírlapokon papírízű, fűzfapoétikus reklámszlogeneket mutat, hogy például: „Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni”. Vagy: „Kebelükbe bevéssék: sörben erő, egészség.” Vagy: „(...) hogyha sört kóstolt szája, kipirul az orcája.” Hát persze, hogy Pepin bácsi menti meg a helyzetet (a suszter maradjon csak a kaptafánál): az igazgatótanács ülésére behallatszik a kiabálása (meg a Maryskáé), ideje lesz rendre utasítani (meg a Maryskát is). Francin elindul, hogy csendre intse őket, közben beletenyerel a nyitva felejtett csirizesdobozba, a csirizes kezéhez hozzáragadnak a papírlapok, aztán mindenki, aki segíteni akar – De Giorgi úrtól Gruntorád doktorig –, csak még nagyobb galibát okoz. A táncoló, röpködő papírlapok pillangókhoz hasonlítanak, csak egy kicsit nagyobbak, mint az a sárga lepke, amelyik egyszer már berepült – valahonnan a múltból, a képzeletből – a színpad terébe. Vagy nem is pillangók, hanem inkább galambok – amelyek után Hrabal úr kihajolt a kórházi ablakon, a nagy utazás előtt. Olyan az egész, mint valami burleszkfilm, Pepin bácsi váratlanul azt kiabálja, hogy „ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja” – nyilván azért olyan tökéletes. Aztán egy pillanatra megszakad a vetítés. Mintha még az öreg mozigép kattogását, surrogását is hallanánk – bár lehet, hogy csak a táncoló szúnyogok indulnak esti bevetésre. Csípj meg! Hátha álmodunk. A színpad – mint nyitva hagyott csirizesdoboz. A (jó) színház: csiriz. Röptet, kikacag, földhöz ragaszt. Szabó Kimmel Tamás: „Minden olyan színházszagú volt – és az annyira jó”.