Osiris, Jézus: meghaló, föltámadó istenek az Iseumban

Hullámzik, kígyózik a premierközönség. Kezdéskor a vakuzni tilos-használati utasítás után váratlanul megszólal az éterből a (rendező) úr hangja. Azt mondja, nem lesz szünet, elvégre a misét se szokás megszakítani. De hogy az egy óra negyven perces előadás után mégse széledjen szét azonnal a tömeg (és a kitelepített büfé se váljon okafogyottá), Silló Sándor azt ígéri, hogy a színészek-énekesek-táncosok-zenészek azonnal kijönnek majd a nézők közé, koccintásra, beszélgetésre. Aztán 11-kor úgyis fölavatják Schrott Péter csillagát az iseumi hírességek sétányán.

Megérdemli. Mintha a csordult házas péntek estére tartogatta volna magát: Jézus szerepében a sokat ígérő összpróbák után talán még soha nem énekelt akkorát (olyan szép árnyalatokkal), mint a bemutatón. És mindenki jó volt, na. Ülünk a nézőtéri katlan hangorkánjában, futunk a zenekar után, hullámzunk a koreográfiával, és ámulunk, hogy ez itt egy minden hangjában meggyőző szereposztás: Júdástól (Schwartz Dávid) Mária Magdolnán (Fekete Linda) és Pilátuson (Miller Zoltán) át Péterig (Poppre Ádám), Zelóta Simonig (Kondor Tamás); és Heródesig (Szabó Győző).

Jézus Krisztus Szupersztár. Rendezte Silló Sándor. Fönn: Kondor Tamás, jobbra: Schrott: Péter. Fotó: Kiss Teodóra

De ebben a pillanatban még nem tartunk itt. Most száll le ránk a megszokhatatlanul bársonyos augusztusi este, ráadásul állítólag most tetőzik a csillaghullás-idény, szikrákat szórnak a Perszeidák. Persze kinek van érkezése égi csillagokat bámulni, amikor az isemi arénában földi csillagok járnak. Hát többnyire éppen ezzel: a földi és az égi kettősséggel nem tudtak/tudnak megbirkózni se Jézus kortársai, se Jézus utódai. Folyamatosan fölcserélték egyiket a másikkal (megpróbálták történelmi alapokról megérteni az üdvtörténetet), és ebből csak bajok származtak. Jézus adta nekünk a linearitásban megnyilvánuló történelmet (Krisztus előtt, Krisztus után), és ő adta a körbenjáró örökkévalóságot is. Eredetileg a földi és égi kettősséggel, az ideálok megvalósíthatóságának kérdésével birkózik egyrészt rendkívüli nagyvonalúsággal, másrészt paradox kétségbeeséssel a zenés színházi szórakoztatóipar emblematikus, masszív darabja, Andrew Lloyd Webber és Tim Rice 1969-es rockoperája is. A Silló-rendezés programszerűen vissza akart térni a forráshoz, ami természetesen nem a Jézus-sztorit, hanem a rockopera (musical) születésének idejét jelenti. De nem teszi idézőjelbe a történetet, mint mondjuk a hetvenes évek elején készült filmváltozat, amelyben hippi-busz érkezik, hippi-busz elmegy a Jézust játszó színész nélkül, miközben talányos árnyék tűnik föl a záró képen. Az angolul megszólaló iseumi előadás fényekkel, árnyakkal, jelmezekkel (tervező: Juhász Katalin) inkább egymásra úsztatja a kétféle idősíkot, közben a két képernyőn is látható magyar nyelvű graffiti-föliratok mögött és mellett a 68-as diákforrongások dokumentumfotói láthatók (tisztelet a lázadóknak). Pont ezért furcsa túlzás (ha a mise-párhuzam sejtet is valamit a befejezésből) a túl egyértelműen föltámadásos záró kép: Jézus füstben-fényben visszatér, és a színes tömeg leborul a nagysága előtt. A rendezés talán nem tudott ellenállni a helynek. Az egyiptomi Isis-Osiris-kultusz jézusi előzménynek tekinthető, amennyiben a meghaló-feltámadó isten történetét ismerhetjük föl benne. A szétszaggatott Osiris testének darabjait testvére-felesége, Isis rakta össze, keltette életre. Talán ezért kellett a saját testét-vérét kenyér és bor képében szétosztó Jézusnak is újra megjelennie az Isis-szentély föltáruló ajtajában. (Látni és hinni nem látni, és mégis hinni.)

Az előadás koreográfiája külön hozsannát érdemel: Krámer György olyan pontosan, szépen mozgatja, hullámoztatja a tömeget a viszonylag szűk térben, hogy a hullámzásnak tágassága, ereje, szelídsége, fenyegetése van. És főleg eleven jelentése. Az emelések úgy működnek, mint sok kis tükör: a tömeg a vállára vesz, a tömeg leejt. És ugyanúgy indul meg, amikor dühös, mint amikor nagyon szeret. (Vigyázat: Heródes, a megátalkodott show-man szereti Szombathelyt.)

A premier végén a stáb benne a Savaria Szimfonikus Zenekar tagjai és Zádori László karmester is kijön fogadni az ünneplést. Silló Sándor mosolyogva, világos vászonnadrágban, most az egyszer kibontja itt-ott őszben játszó hajzuhatagát. Jézus, Krisztus, Szupersztár. Kár, hogy a széria kedden véget ér. Bár ki tudja. A show-nak úgyis folytatódnia kell.