„Ötvenéves szegénykém” – Szakonyi Károly drámaíróval Kőszegen beszélgettünk

– Mindig szerettem a színházi fotóspróbákat – mondja Szakonyi Károly a Jurisics-vár tágas lovagtermében –, és nem csak azért, mert a fotóspróba azt jelzi: a bemutató küszöbén vagyunk. Legutóbb akkor gondoltam bele mélyebben, hogy micsoda kincs a fotó, amikor a Függöny fel! című kötetemet írtam és válogattam hozzá a képeket. Persze engem is nagyon sokan fotóztak az évtizedek során: Keleti Évától Ilovszky Béláig. Azt vettem észre, hogy a spontán – például interjú közben – készült fotók a legsikerültebbek: akkor tud természetes lenni az ember, a fotós is akkor tud a legjobban dolgozni.

A jó fotó nem egyszerűen dokumentum: segít felidézni és megérteni az előadás lényegét. Mint ahogyan ezek a képek is – nem beszélve a színészportrékról. Azok közül, akiket itt látunk, szinte mindenkivel dolgoztam együtt. Dégi Pista – zseniális ember volt, kevesen tudják, hogy jó verseket is írt. Ruttkai, Latinovits – mindketten játszottak az első darabom, az Életem, Zsóka! ősbemutatójában a Nemzeti Színházban. Major Tamás nem játszott benne, ő akkor főrendezője volt a Nemzetinek. Vagy itt van Páger Antal – akivel az Adáshiba révén nagyon összebarátkoztunk. Reviczky Gábort is itt látom – ő a veszprémi Adáshibában játszott.

Mindenkinek megvan a maga Adáshiba-bemutatója: Győrben például 2004-ben mutatták be a folyton tévét néző Bódog család történetét, amelyben fontos – és kortárs! – esemény az első holdraszállás is. Aztán jön egy szakállas fiatalember – és kikapcsolja a tévét. Szakonyi Károly az elmúlt évtizedekben több sikeres drámát írt, de egyetért azzal, hogy az Adáshiba a „leghíresebb”, tulajdonképpen már klasszikusnak számít: – Ötven­éves szegénykém. Az biztos, hogy a születés körülményei meghatározzák minden darab pályafutását. Ha az Adáshiba vígszínházi ősbemutatóját nem Várkonyi Zoltán rendezi, ha nem olyan kiváló a szereposztás, nem biztos, hogy annyian fölfigyelnek rá. Olyan volt, mint egy szép nő: mindenki ezt a darabot akarta. Máig színre kerül időről időre, ha máshol nem, amatőr szín­házban.

Szakonyi Károly a 70-es évek erős magyar drámaíró-nemzedékéhez tartozik. Szépirodalmi igényű szövegeket ír, de azt mondja, kompromisszumkésznek kell lenni:

– A dráma eleven dolog. Bár a szerző szándéka szerint végleges szövegváltozatot ad ki a kezéből, mindig szem előtt kell tartania, hogy a színpadon ez az anyag eleven emberek kezébe kerül. Vagyis nem lehet – nem is szabad – ragaszkodni minden egyes betűhöz. A színészeknek is van hozzáadnivalójuk: az előadás létrehozása – bár természetesen a rendező mondja ki az utolsó szót – mindig közös munka. 1963 óta vagyok kapcsolatban a színházzal, az életem egy részét ott éltem le vidéken és Pesten, úgyhogy belülről láttam a működését. Arra jutottam, hogy nem kiforgatni kell a szerzőt, hanem együttműködni vele. Voltak rendezők, akik azzal az ötlettel jöttek, hogy modernizáljuk az Adáshibát – de nem lehet. Annyi korabeli utalás van benne, hogy átírni lehetetlen.

Ezen a ponton megjegyezhetjük, hogy Shakespeare korabeli aktuális utalásait se értjük, és mégis működőképesek – de mennyire. Legföljebb a tévét 1970, vagyis az Adáshiba vígszínházi ősbemutatója óta leváltotta a mobiltelefon meg a Facebook, részben legalábbis.

Szakonyi Károly viszont ezen a ponton jóízűen nevetve azt jegyzi meg, hogy nemrég egy író-olvasó találkozón egy hölgy azzal állt föl, hogy „én annyira szerettem a maga írásait”. A szerző visszakérdezett: miért, most nem szereti? „De szeretem, csak most azokról az időkről beszélek, amikor maga divatban volt.”