Pados Gábor, a művészet erejével: „Én egy galerista vagyok, aki műgyűjtő”

2011 óta minden évben a Műértő állítja össze a kortárs művészeti színtér legbefolyásosabb szereplőinek névsorát a londoni ArtReview Power 100-as nemzetközi rangsorának mintájára. A „listázók" hangsúlyozzák, hogy ez játék, viszont nem árt komolyan venni: itt tényleg hatásról, befolyásról, presztízsről van szó.

A máig „kettős kötődésű", bár idejének jelentősebb részét már nem Szombathelyen, hanem Budapesten töltő Pados Gáborral a több mint 1000 műalkotást számláló Irokéz Gyűjtemény jelenlegi szombathelyi raktárában váltunk szót. Igen: a nem csak méretében jelentős, jellegében-gyűjtőkörében pedig egyedülálló kortárs képzőművészeti gyűjtemény máig Szombathelyen van – és immár egyedüli tulajdonosa, Pados Gábor azt szeretné, ha Szombathelyen is maradna. Itt jött létre, itt a helye – mindannyiunknak jó volna, ha itt lehetne eleven hatással a helybeli kulturális-képzőművészeti színtérre. Mert „itt adhatna olyan pluszt, amit máshol nem." És különben is: honnan-miből tájékozódhatnak a következő generációk, ha nem ismerhetik meg az őket megelőző korok erős és hiteles lenyomatát. Az „erős és hiteles lenyomatok" létrehozására pedig csak a művész, a művészet képes.

Fotó: Timár Gergely

A beszélgetéshez mindenképpen jó apropó a Magyar Power 50: Gábor kezdettől ott van a tízes élmezőnyben, az idei listán (a 2014-es hatást figyelembe véve) a hatodik helyen végzett, az elmúlt öt év átlagában pedig az ötödik helyezés az övé. (Az összesített eredmény szerint Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója tartja magát az első helyen, őt követi Bencsik Barnabás művészettörténész, a Ludwig Múzeum volt főigazgatója, aztán a Somlói Zsolt-Spengler Katalin műgyűjtő-házaspár következik, a negyedik hely Maurer Dóra képzőművészé. Ezen a névsoron nincs is mit magyarázni.)

És ha már jubileum. Mostanában sok szó esik – pro és kontra - a rendszerváltás 25. évfordulójáról. Ha meggondoljuk, az Irokéz Gyűjtemény története a ritkaságszámba menő rendszerváltó sikersztorik közé sorolható, hiszen abban a pillanatban kezdett megerősödni és láthatóvá válni, amikor a művészek, a műalkotások és gyűjtők korábbi kapcsolatrendszere egyébként is új helyzetbe került: a képzőművészeti színtéren az intézmények mellett (újra) megjelentek a magángyűjtők. Pados Gábor egyetért a felvetéssel, bár mindenekelőtt elmorfondírozik a rendszerváltás szó forgalomban lévő változatain (rendszerváltásból rendszerváltozás, aztán rendszerváltoztatás), ő mindenesetre marad a rendszerváltozásnál.

Mint általában a nagy történetek, az Irokéz Gyűjtemény története is voltaképpen észrevétlenül kezdődött el: a gyűjteményt megalapozó első műtárgy 1987-ben került Pados Gáborhoz, aki akkor, még nem mert volna fogadást kötni arra, hogy két évvel később bekövetkezik a remélt, de nem várt társadalmi-politikai földcsuszamlás. „Ennek ellenére már akkor forradalmian új művek kerültek a látókörömbe. De ez nem az én érdemem volt, hanem a Szombathelyről elszármazott művész-barátaimé: Szarka Péteré, Farkas Gáboré – és másoké, akiket aztán Budapesten ismertem meg. Fantasztikusan progresszív világba csöppentem bele a 80-as évek végén, és ez az én irgalmatlanul nagy szerencsém." A progresszivitás azóta is az Irokéz védjegye, Magyarország legjobb múzeumai válogatnak folyamatosan, rendeznek kiállításokat gyűjteményből: a Műcsarnoktól a Nemzeti Galérián át a debreceni MODEM-ig. (Arról nem beszélve, hogy a nemzetközi színtérről is van az Irokéz iránt érdeklődés.)

Pedig – rendszerváltozás ide vagy oda - nem volt ebben semmiféle tudatos építkezés, egészen az ezredfordulóig: a gyűjtemény életében 2001 volt a fordulat éve. Pados Gábor fölkérte Szoboszlai János művészettörténészt az akkor 80-100 műtárgyat számláló kollekció felmérésére („nézze meg, hogy mi ez az anyag, mit ér, ér-e valamit"), elkészült az első katalógus – és a szombathelyi Thököly utcai padlástérben megrendezték az első Irokéz-kiállítást. „Teljesen le voltunk döbbenve a tömeg láttán. Ha fordulópontra kérdezel, akkor ez a kiállítás fontos fordulópont volt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a megnyitón ott lesz a fél város. A Vas Népében jelent meg először az elnevezés, hogy Irokéz Galéria, attól fogva azt a teret így hívta a sajtó. Ebből jött az ötlet, hogy tényleg: miért ne csinálhatnánk itt egy nonprofit galériát? Így indultunk. Hobbi volt, akkor még szenvedély sem. Öt-nyolc éve már valóban szenvedélyes gyűjtő vagyok."

A legújabb Magyar Power 50-listán az a definíció áll Pados Gábor neve mellett, hogy műgyűjtő, műkereskedő. Azt mondja, jelen pillanatban az acb galériában végzett munka hatása erősebb – erősebben érzékelhető -, mint a gyűjteményé. 2009 óta ő az acb egyedüli tulajdonosa: „Műgyűjtőből lettem műkereskedő, bár a műkereskedő kifejezést annyira nem szeretem – Magyarországon ezzel elég sokan élnek vissza. Én egy galerista vagyok, aki műgyűjtő – hasonló elég sok van a világon az élvonalban is, Magyarországon viszonylag kevés."

A kérdésre, hogy a galerista és a műgyűjtő „énje" nem kerül-e néha ellentmondásba, Pados Gábor válasza egyértelmű nem. „Ha szakmailag nem vagy felkészült, ha nem ismered a piacot és az aktuális trendeket, ha nincs jó szemed, akkor hiába vagy jó üzletember. Más kérdés, hogy a kereskedelemhez érteni ezen a területen nem hátrány. És hogy még egyet csavarjak a dolgon: a gyűjtőkkel való kapcsolattartásban nagy előny, hogy magam is gyűjtőként kezdtem. Tudom, mit jelent, ha megvásárolok valamit – aztán megbánom. Naponta látom, tükröt tart arról, hogy rosszul döntöttem. Mert az ember előbb-utóbb észreveszi, ha valami nem stimmel. Az az elvem, hogy a galériában mindig a legjobb műveket kell ajánlani. Harmadszorra, negyedszerre is – és csak akkor lehet engedni, ha a vásárló körömszakadtáig kitart a választása mellett."

Még egy kicsit elnosztalgiázunk a „régi szombathelyi időkről", a kiállítótérnek is izgalmas Irokéz Galéria mindig eseményszámba menő tárlatnyitóiról, ahonnan a művészeti gimnázium diákjai és a szombathelyi egyetemisták se hiányoztak. A Thököly utcai padlástér támogatás híján galériaként már nem működik, az Irokéz Gyűjtemény néhány darabja az utóbbi időben a WSSz-premierekhez kapcsolódó tematikus kiállításokon tűnt föl. Ha az Irokéz Gyűjteménybe bekerülni egy kortárs képzőművész számára ma Magyarországon igazi presztízs, akkor a gyűjteménnyel látogatóként megismerkedni hogyne volna az. A kortárs képzőművészettől nem kell megijedni: Pados Gábor szerint az a legfontosabb, hogy befogadóként gondolkodjunk – és bízzuk magunkat bátran az asszociációinkra. Ja, és kérdezzünk, ha nem értünk valamit. Az sokkal célravezetőbb, mint azonnal legyinteni vagy hátat fordítani. Persze az is fontos, hogy legyen kihez fordulni: kurátor, tárlatvezető, katalógus, elemzés stb. Ezen az úton gyorsan eljutunk a vizuális (köz)oktatásig, amelyre szintén ráfér a frissítés.

Pados Gábor ezen a ponton bezárja az Irokéz-raktár ajtaját, és azzal köszön el, hogy mostanában „régóta nem tapasztalt pozitív hozzáállást érzékel a szombathelyi városvezetés részéről az Irokéz Gyűjtemény elhelyezését illetően". És ez azért is fontos, mert „kultúra nélkül a város nem város, csak házak összessége".