Kultúra

2011.08.02. 02:29

Performansz: Gergye Krisztián sorozata augusztus 26-án Pannonhalmán folytatódik

Gergye Krisztián Társulata jelentést ad az útnak: az egész 2011/2012-es évadra tervezett sorozat nyitó előadása a táncos-koreográfus Kőszegen; a zsinagógától a Kálvária-dombig.

Ölbei Lívia

A Feltépett múlt bemutatására kijelölt egyetlen nap előtt és után szinte folyamatosan esik az eső. Ezen a szerdán nem: az ég megkegyelmez, kisüt a nap. A performansz a Várkörön, az omlásában is lenyűgöző zsinagógánál kezdődik. Az egyik oldalon ülő, sisakos katonák szabályosan összefűzött sora. A másik oldalon a szabálytalan közönség. Középen ösvény (a zsinagógába be - vagy a zsinagógából ki). Az ösvényen két táncos (az egész két fele): Gergye Krisztián és Lőrinc Katalin. Az ösvényen szaporodnak a szenvedés nyomai: víz, sár, hófehér gumicsizmából szétfröccsenő vérpiros jel - vér. Folyamatosan kattognak a fényképezőgépek: az esemény egyszeri, dokumentálni muszáj. A legjobb pozíciót kereső fotósok (akaratukon kívül) az előadás részévé válnak - voltaképpen őket is fotózni kellene. Ez az a kép, amely által a 20-21. század a leginkább megfogalmazódik és lelepleződik (mint pl. Mancsevszki Eső előtt című filmjében): a kamera kukkolja, rögzíti, közel hozza, sokszorosítja, előhívja - és elidegeníti a szenvedést. A testek eltűnnek, a katonák teherautóra szállnak, az autó is eltűnik a szemünk elől. Elindulunk - utánuk. Előre, vissza, föl: a Kálvária-templom felé. A menet elején derűs idegenvezető vezényel. Íme, a Korona-bunker. Íme, a Trianoni-kereszt. Íme, Krisztus keresztútjának stációi. Első, második, tizennegyedik (...). Plusz még egy: az idegenvezető közben egy valószínűtlenül öreg, élőlény- vagy totemoszlop-szerű, félig kimosott gyökérzetű, szinte lebegő fára is rámutat. (A fának még lesz jelentősége.) Hogy a lélek merre jár, nehéz volna megmondani. A test érezhetően itt van. Kaptat. Nehezedik. Jutalomként kitárul a tér: a dombtetőn a kördíszes, szépséges Kálvária-templom, körös-körül szőlősorok, fönn az ég, lenn a város. A csörfös idegenvezetők fokozzák a show-hangulatot: Passio reversible.

Amit látunk - vagy inkább átélünk -, nem mozgásszínház (az is); nem szószínház (az is). Passiójáték, amelyben a teliszájú középkori vásári színjátszók és a bumfordi falusi betlehemesek öröksége a kifinomult kortárs tánccal kapcsolódik össze. Rítus, amelyben az egyéni és a történelmi találkozik; amely feltépi a múltat - vagyis jelen idejűvé teszi az elhallgatott, meg nem értett, föl nem dolgozott eseményeket.

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

A Feltépett múlt bemutatására kijelölt egyetlen nap előtt és után szinte folyamatosan esik az eső. Ezen a szerdán nem: az ég megkegyelmez, kisüt a nap. A performansz a Várkörön, az omlásában is lenyűgöző zsinagógánál kezdődik. Az egyik oldalon ülő, sisakos katonák szabályosan összefűzött sora. A másik oldalon a szabálytalan közönség. Középen ösvény (a zsinagógába be - vagy a zsinagógából ki). Az ösvényen két táncos (az egész két fele): Gergye Krisztián és Lőrinc Katalin. Az ösvényen szaporodnak a szenvedés nyomai: víz, sár, hófehér gumicsizmából szétfröccsenő vérpiros jel - vér. Folyamatosan kattognak a fényképezőgépek: az esemény egyszeri, dokumentálni muszáj. A legjobb pozíciót kereső fotósok (akaratukon kívül) az előadás részévé válnak - voltaképpen őket is fotózni kellene. Ez az a kép, amely által a 20-21. század a leginkább megfogalmazódik és lelepleződik (mint pl. Mancsevszki Eső előtt című filmjében): a kamera kukkolja, rögzíti, közel hozza, sokszorosítja, előhívja - és elidegeníti a szenvedést. A testek eltűnnek, a katonák teherautóra szállnak, az autó is eltűnik a szemünk elől. Elindulunk - utánuk. Előre, vissza, föl: a Kálvária-templom felé. A menet elején derűs idegenvezető vezényel. Íme, a Korona-bunker. Íme, a Trianoni-kereszt. Íme, Krisztus keresztútjának stációi. Első, második, tizennegyedik (...). Plusz még egy: az idegenvezető közben egy valószínűtlenül öreg, élőlény- vagy totemoszlop-szerű, félig kimosott gyökérzetű, szinte lebegő fára is rámutat. (A fának még lesz jelentősége.) Hogy a lélek merre jár, nehéz volna megmondani. A test érezhetően itt van. Kaptat. Nehezedik. Jutalomként kitárul a tér: a dombtetőn a kördíszes, szépséges Kálvária-templom, körös-körül szőlősorok, fönn az ég, lenn a város. A csörfös idegenvezetők fokozzák a show-hangulatot: Passio reversible.

Amit látunk - vagy inkább átélünk -, nem mozgásszínház (az is); nem szószínház (az is). Passiójáték, amelyben a teliszájú középkori vásári színjátszók és a bumfordi falusi betlehemesek öröksége a kifinomult kortárs tánccal kapcsolódik össze. Rítus, amelyben az egyéni és a történelmi találkozik; amely feltépi a múltat - vagyis jelen idejűvé teszi az elhallgatott, meg nem értett, föl nem dolgozott eseményeket.

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

Amit látunk - vagy inkább átélünk -, nem mozgásszínház (az is); nem szószínház (az is). Passiójáték, amelyben a teliszájú középkori vásári színjátszók és a bumfordi falusi betlehemesek öröksége a kifinomult kortárs tánccal kapcsolódik össze. Rítus, amelyben az egyéni és a történelmi találkozik; amely feltépi a múltat - vagyis jelen idejűvé teszi az elhallgatott, meg nem értett, föl nem dolgozott eseményeket.

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

Amit látunk - vagy inkább átélünk -, nem mozgásszínház (az is); nem szószínház (az is). Passiójáték, amelyben a teliszájú középkori vásári színjátszók és a bumfordi falusi betlehemesek öröksége a kifinomult kortárs tánccal kapcsolódik össze. Rítus, amelyben az egyéni és a történelmi találkozik; amely feltépi a múltat - vagyis jelen idejűvé teszi az elhallgatott, meg nem értett, föl nem dolgozott eseményeket.

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

Gergye Krisztián ezzel az előadással hazatér, metaforikusan és valóságosan is. Sokszor szinte zavarbaejtő személyességgel mozgósítja, bontja le és írja újra - a humor, az önirónia, a fájdalmas groteszk eszközeivel - a "nagy történeteket" : a krisztusi (nomen est omen) életúttól Csongor úrfi körbenjáró önkereséséig és a "róka fogta csuka" meséig, amelyben bűnös és áldozat úgy kulcsolódik össze, hogy többé egyik se eresztheti a másikat. Miközben a társulat játszik, Ágens és Makranczi Zalán mesél, Gergye Krisztián - a fekete bárány, a jel/meztelen királyfi, a tékozló fiú, Ádám, a semmi és a minden az Éj-monológ közepén - talán a vesztett édent kísérli meg helyreállítani. A nagy feketeségben a szeme világít ("Az ember feljő, lelke fényfolyam" ). Most fiú, most fává változik. Nem kell szólnia: a test borzongatóan tökéletes nyelvét beszéli.

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

A tudás (arany)almafáját végül fordítva ülteti a földbe: a korona lenn, a gyökérzet fönn, kócosan a levegőben. (Egyikünk megy, másikunk marad. Más választásunk nincsen.)

 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!