Halálpontos diagnózis

A mai magyar színház két erős személyisége, Pintér Béla és Mohácsi János - és két formátumos színházi zeneszerző: Darvas Benedek meg Kovács Márton - kerül most össze ebben az előadásban, és csodák csodája: nem kioltják, hanem erősítik egymást. A Parasztopera barokk perspektívába állítja a perspektívátlanságot, a sorban feltáruló retro-kulisszák mögött feslenek föl az idő rétegei, beteljesítve a görögös sorstragédiát, amelynek szereplői most nem dölyfös olimposzi istenek, hanem a magyar vidék küszködő kisemberei. Valamikor a múlt század 70-es éveiben, és mindig, folyton folyvást. De a magyar vidék kb. olyan, mint mondjuk a japán vidék; a Parasztopera, ha meggondoljuk, nem más, mint egy Zarándok-ének-változat, a brutálisan, kegyetlenül szép rítusaival.

Életösztön mindenekfelett. A többi úgyis néma csönd. Itt és most azért is, mert ezt a történetet tényleg nem szabad előre elmesélni, bár a csattanó másodszorra, harmadszorra, sokadszorra is olyan, mint egy jól irányzott ütés a gyomorszájra. (Ebben különbözik egy sima krimitől.) A színészek pedig úgy ragyognak föl ebben mitikus sötétben, mint... Hát úgy. Kiss Mari, Szabó Tibor, Hartai Petra e.h., Matusek Attila e.h., Sodró Eliza, Bánfalvi Eszter, Orosz Róbert, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán. Tessék csak nézni, nézni őket! És hallgatni. Meg a kórust, meg a zenekart: a Parasztoperát, Kovács Márton zenei vezetésével, Mohácsi András díszletében, Mohácsi János rendezésében, a Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termében.