Pipacs vagy máglya - Repülési kísérletek nyár elején

Pedig csak gyom, a boglárkavirágúak rendjéből, a mákfélék családjából. Nyáron tele van vele a mező. Olyan, mint a harmatcsepp: ha nézed, maga a tökéletesség, ha meg akarod érinteni, semmivé válik, tönkremegy. Pedig a lángpiros szirmokat óvatosan kiteregetve, megszárítva gyógyszert kapunk, köhögést csillapít, plusz az enyhe nyugtató hatás. Bár a nyugalomhoz talán elég nézni is azt a hullámzó tengert, amitől egy idő után az embert mégiscsak elfogja valami furcsa szomorúság.

A pipacs – maga a röghöz kötöttség és a folytonos elrugaszkodás, repülni akarás,  a  tomboló, de gyorsan ellobbanó élet, az elmúlás. A pipacs: erotika és ártatlanság, szerelem és halál. Ezt érezhette meg benne a születésétől a halál árnyékában élő Radnóti is: „Az asszonyom pipacsot lát / és füttyent nekem az úton át / s hogy visszafüttyentek, lehajol. / Két ujja végigcsúszik a szár / szőrén s a fű közt megáll. / És már kezében lángol a lenge virág. / Újra füttyentek; füttyömbe boldog / madár füttye vág s ő mosolyog: / Pipacspirossal zendüljön a világ!" Fölbukkan a pipacs máshol is Radnótinál: „Költő vagyok és senkinek se kellek (...) / költő vagyok, ki csak máglyára jó, mert az igazra tanú. / Olyan, ki tudja, hogy /  fehér a hó, piros a vér és piros a pipacs. /  És a pipacs szöszöske szára zöld. / Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt." (És tényleg így történt.) Az meg már végképp a költészet dolga, ahogyan a vérpiros pipacs észrevétlen máglyává változik a versben.

És persze ha pipacs, akkor Móricz és a Pipacsok a tengeren. Álompipacs és szétszórt, megtört virágok, mintha Turgenyev első szerelme születne újjá a kisregényben, amelynek elbeszélője csalódik, ezért felnőtté válik a végére. A tenger – az árvíz, de tenger tud lenni a pipacs is, könnyű, hullámzó szirmaival.  A röghöz kötött pipacs repülni akar. Halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? Vagy csak akkor hal meg, hogyha földet ér?