Sevillai-szelfi a Történelmi Témaparkban - 200 évvel az ősbemutató után

Az Iseumi Játékok műsorfüzetében még két előadás szerepel, végül egyetlen telt házat sikerült produkálnia A sevillai borbély-előadásnak; ami majdnem 1200 nézőt (körülbelül egy sportháznyi közönséget) jelent a Történelmi Témaparkban, az Iseumból már ismert monstre lelátón. Azt azért ne mondjuk, hogy az Iseumi Játékok el volt átkozva az idén, bár kétségtelenül sok váratlanság és bizonytalanság került a gépezetbe. Pedig a Márton-évhez is kapcsolódó eseménynek talán fényesebbnek, impozánsnak kellett volna lennie, mint bármikor máskor. De pont a Márton-év, pontosabban a Márton-év ünnepelésére megrendezett kiállítás okán utasították ki az Iseumból az előadásokat, bár ez önmagában nem baj, sőt (ahogy erről már megemlékeztünk, de szívesen elismételjük akárhányszor). Mindenesetre az új helyszín, a változó program biztos nem tett jót a közönségszervezésnek, amit először is már jóval-jóval korábban el kellett volna kezdeni. De a Szent Márton (Krisztus katonája) című rockpassió végül „mentőakció" formájában készült el (az eredendően fölkért zeneszerző információink szerint nem fejezte be időben a munkát), és abból sem került színre a teljes tervezett széria; érdeklődés híján. (Bár a Márton-év januári megnyitója az Agora – MSH-ban voltaképpen „teljes titoktartás" mellett szerveződött.)

Fotó: Garas Kálmán

Az Iseumi Játékok második produkciója, az opera a helyszínváltás okán változott át a tervezett Nabuccóból A sevillai borbéllyá. Az éppen 200 éve bemutatott Rossini-opera titkairól (amelyről például Beethoven is szuperlatívuszokban nyilatkozott) előzetesen Kovács János karmester beszélt plasztikus érzékletességel, fölcsigázva az érdeklődést. Szombaton este telt ház várta a Rossini-előadást a Történelmi Témaparkban.

Azt mondják, az opera eredendően a legteátrálisabb, egyben legabszurdabb műfaj a világon, mert mi az, hogy a szereplők állandóan „dalban mondják el" a színpadon. Ehhez képest is volt valami abszurd a kicsit didergősbe forduló szombat estében, a Témapark körül fel-hangzó autózúgással, más beszüremlő hangokkal, a fák-bokrok hiátusaiban belátszó épületekkel. De a színház úgyis a „hitetlenség fölfüggesztésén" alapul: aki elfoglalja a helyét, elfogadja a nézőtér és a színpad között megköttetett szerződést.

A rendezés filmforgatás keretei közé helyezi az előadást, és ennek a fogásnak jelentése ugyan nem sok van, előnye viszont kettő is. Egyrészt így vetített képekkel lehet kitölteni a színpad két oldalán elhelyezett két, mesebelinek ható díszletelem (Bartolo háza kívülről az erkéllyel, Bartolo háza belülről) között keletkező rést, másrészt előzékenyen okot és alkalmat ad a részletes magyar nyelvű feliratozásra, hogy mindenki követhesse a sűrű eseményeket. (Amelyek ezúttal tényleg inkább a feliratozás mankójával, és kevésbé a rendezői koncepció által követhetők.) Sőt, van egy harmadik előny is:  a „szelfi-pozícióban" időről időre a kamerába néző szereplők  közelebb jönnek néhány pillanatra. A jelmezek szintén a mesebeliséget erősítik, külön figyelmet érdemel Rosina „hattyúruhája" (mint egy talpraesett Papagena). A sevillai borbélyról sokan sokat írtak (Fodor Géza elemzését például érdemes keresni). Hogy nem a benne lappangó keserűség vagy más komoly tét és téma, hanem a vígoperai jelleg kerül előtérbe az Iseumi Játékokon, azon nincs mit csodálkozni, így van rendjén. A baj csak az, hogy a szombathelyi előadás humora a rendezés révén nem elég csillogó, inkább nyegle, és valahogy tele van kissé üresnek tűnő mórikálással. Persze, a commedia dell' arte-hoz vezető kapcsolatok; de azokat is fényesebbnek, jóízűbben játékosnak képzeli az ember.

Mindent összevetve annak is örülhetünk (az elmúlt napok hektikus időjárását tekintve), hogy a premiert nem mosta el az eső. A sevillai borbélyban színre lépett Szegedi Csaba (Figaro), Megyesi-Shwartz Lúcia (Rosina), Hanczár György (Almaviva), Bazsinka Zsuzsa (Berta), Szüle Tamás (Bartolo), Gábor Géza (Basilio), Böjte Sándor (Fiorillo). Közreműködött a Savaria Szimfonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus. Díszlet: Szendrényi Éva, jelmez: Németh Anikó. Rendező: Káel Csaba.

A jövőre nézve pedig talán érdemes lenne átgondolni, hogy hol van Szombathelyen igazán alkalmas helye a nagyszabású nyári színháznak. Régi hagyományok ebben a műfajban is fölmutathatók, sőt: papíron léteznek tervek  például „Szent Quirin színházának" rekonstruálására. Vagy ott van az impozáns tér az Emlékmű alatt; jó lenne valamit kezdeni vele, első pillantásra alkalmas színháznak. Ha kisebb léptékről beszélünk, akkor az Iseumban is vannak lehetőségek.

A sevillai borbély filmes felirattal búcsúzott Szombathelytől: nem „the end", hanem „happy end".