Sosem lehet tudni, avagy a valóságnak nincsenek észérvei – Horváth Zsófia kiállítása a WSSZ-nagyszínpad előterében

Talán csak a véletlen műve, hogy ezúttal – a szokottaktól eltérően – nem a premier, hanem a nyilvános főpróba előtt nyílt meg a WSSZ-aulában Horváth Zsófia kiállítása. A Gencsapátiban élő fiatal festőművész az utóbbi időben a Szépművészeti Múzeum újranyitása alkalmával meghirdetett pályázattal hívta föl magára – vagy inkább a munkáira – a figyelmet. Ezerháromszáz pályázó közül választotta ki tizenötödmagával továbbjutásra a szakmai zsűri – és bocsátotta aztán közönségszavazásra a tizenöt pályaművet. A szavazást Horváth Zsófia Függöny című festménye nyerte: a Szépművészeti Múzeum után most a WSSZ-aulában szembesülhetünk vele. A függönnyel? Vagy azzal a valakivel, akit a függöny rejt? Olcsó, nem olcsó: a függöny nem lebben föl. Még akkor sem, ha színházban vagyunk.

A Mindeközben címmel megrendezett színházi kiállítást Horváth Márk esztéta, filozófus ajánlotta a szokatlan időpontban is népes közönség figyelmébe. A tárlatnyitó mindig késélen táncoló műfaj: kötelező, de sokszor fölöslegesnek érzett aktus, amely ritkán visz közelebb magához a tárlathoz. Horváth Márk vidáman és vállaltan inkább olvasásra való (annak se könnyű) szöveggel állt elő, de a lehető legkönnyedebben. „A valóságnak nincsenek észérvei. Semmi sem szükségszerű – és semmi sem lehetetlen, az elgondolhatatlan sem. Az abszolútum a káosz.” Ezekkel a tételmondatokkal hívta és engedte közelebb a közönséget Horváth Zsófia képeihez, miközben mellesleg közzétette azt is – mint a véletlen működésének bizonyítékát –, hogy ő maga azon a napon született, amelyiken a színház névadója, Weöres Sándor eltávozott a földi létből.

Horváth Zsófiáról pedig érdemes tudni, hogy a szombathelyi Bolyai gimnáziumban végzett, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán diplomázott, tanult festészetet Spanyolországban, aztán a budapesti Mesharray Digital Media Schoolban. Most Gencsen él és alkot. Ő maga ezekkel a gondolatokkal kíséri a kiállítását: „Munkáimban mindennapi létezésem apró érzéseit, momentumait dolgozom fel. A személyes élményeim, tapasztalataim által bennem kialakuló komplex gondolatok, hangulatok kifejezésére talált képi formák nyújtják a megkönnyebbülés érzését, hogy az általam szavakkal kifejezhetetlennek tűnő gondolati és érzelmi hálót – vagy annak egy kis szeletét – sikerült megfogalmaznom.

Nem kizárólag az érzelmek formába öntése foglalkoztat, hanem az emóciók és a tudat kapcsolata. (...) A tudat és az ösztön harca foglalkoztat, hiszen minden velem történt eseményt ezek által befolyásolva élek meg. Ennek a bizonytalanságnak, önkontrollnak és állandó kérdésfelvetésnek az elfogadása az, ami biztonságot és a maga módján stabilitást ad. Nem eredmények és válaszok érdekelnek, hanem épp az eredménytelen és válasz nélküli folyamat.”

Sosem lehet tudni. Ebből a különös, magával ragadó, egzisztenciális mélységekig hatoló (vagyis a függönyt mégis föllebbentő) képi világból vezet az út a Sosem lehet tudni tengerkék világába. Ezt a képet hátradőlve kell nézni: Valló Péter ismét nemcsak rendező, hanem díszlettervező is. Nem beszélve Benedek Mari gyönyörűbbnél gyönyörűbb jelmezeiről.Első pillantásra olyan, mintha Molnár Ferenc-előadás kezdődne, mondjuk a Játék a kastélyban. De nem: ez itt Shaw, a viktoriánus Anglia és a szabad szellem találkozása egy kellemes nyaralóhelyen.

Néha nem is lehet tudni, hogy víg vagy szomorú ez a játék. A színpadon Németh Judit (az emancipált Clandonné), Hartai Petra, Nagy-Bakonyi Boglárka, Jámbor Nándor (az apa nélkül fölnövő gyerekek), Jordán Tamás (családi ügyvéd), Trokán Péter (Crampton hajógyáros, a mit sem sejtő és mit sem értő papa), Kenderes Csaba (szegény, szerelmes fogorvos), Kálmánchelyi Zoltán (védőügyvéd), Szerémi Zoltán (pincér).

És bár elkövetkezik a kötelező happy end (akkor mégis vígjáték), a pincér tudja – és mondja –, hogy sosem lehet tudni.