Kultúra

2016.01.03. 17:43

Szükségünk van a nézésre

Szombathely - A Szigliget-kötet után itt van Steko újabb impozáns fotóalbuma: színház az egész világ, előszóval.

Ölbei Lívia

Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket, állítja Milan Kundera. De nem mindegy, ki néz -, és nem mindegy, hogyan, ezért aztán A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében megcsinálja a csoportbeosztást is. Az első csoportba ezek szerint azok tartoznak, akik „végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak”, más szóval a közönség tekintetére. Nemcsak a színészek, de ők mindenképpen. A második csoportba azokat sorolja, akiknek az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szükségük (mondjuk ők a partiszervezők). A harmadik csoport tagjainak állítólag kizárólag az kell, hogy a társuk-szerelmük nézze őket. A negyedik csoportban vannak a legkevesebben: ők az álmodozók, akik tőlük távol lévő személyek „imaginárius tekintetét” magukon érezve élnek; így képesek élni. Mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket - de vajon akarjuk-e mindig, hogy lásson is?

Stekovics Gáspár a nézést meg a látást természetes, oldott eleganciával, mintegy mellékesen hangolja össze: ahogy ő - most éppen - a színházi emberekre ránéz, abban a közönség tekintete (a végtelen számú névtelen szempár), a barátságos és kedélyes partihangulat, az imádott társ pillantása - de a távolból figyelő imaginárius tekintet is benne van. Ezért aztán meglátja őket. A fotográfus (de jó zamata van ennek a szónak) kicsit mindig birtokba vesz, de Steko titka, ha van, talán pont abban áll, hogy nem hatalmat gyakorol: egyenrangú partner. Itt billegünk azon a vékony mezsgyén és jégen, hogy de mégis kinek a képei? A fotósé - vagy azoké, akiket „lefényképezett”? Hiszen főleg portrék - és a portré furcsa portéka. Ha jó, máig őriz valamit az ikon szentségéből, amely a forrása-előzménye volt, és amely a mindennapi realitáson túlra nyit ablakot; gondoljunk bármit erről a „túlról”. A portré a reneszánsz óta mindig személyes, legyen festmény, rajz vagy fotó.

A Steko-képeken ráadásul mintha ez a többféle minőség egymásba tűnne; de hát nemcsak fotográfus, hanem képzőművész is. Ha a portré személyes, muszáj személyes viszonyba kerülni vele - mintha egymást néznénk. Még akkor is, ha nem tudjuk, ki az, akit a portré fölidéz. De most mindenki ismerős: ezeket az életeket végtelen számú szempár kíséri. Közben a fotó legnagyobb rejtélye is megmutatkozik: itt lehetnek teljes egyenrangúságban, akik már nem járnak-kelnek köztünk a földi létben. Nagy, virgonc, felszabadult bújócska zajlik a szemünk előtt. Szín/ház. Bújócskáznak velünk, bújócskáznak egymással is. Az arcukat fölkínálják, az arcukat visszakérik. Az a legszebb, amikor egy-egy óvatlan pillanatban a maszk, a díszlet valósága fölhasad, és mögötte újabb valóságok-mélységek nyílnak. Mint Sabina festményein (mit lehet tenni, ez megint A lét elviselhetetlen könnyűsége), amelyeken mindig kétféle világ találkozik, és amelyek olyanok, mint „a kettős expozícióval készült fényképek”.

Ez a fotó is helyet kapott a kötetben: a fotográfus, személyesen
Fotó: Ruborics Krisztina

Különben igazi nyitott mű Steko könyve: lehet végigolvasni, mint egy regényt; végigmesélni, mint családi fotóalbumot, lehet elmélyedni benne, de lehet találomra ide-odaforgatni is. És nézni, nézni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!