Tenorista puskával

A jubileumi, huszonötödik Bartók Fesztiválra érkezők már a kellékekből gondolhatták, hogy nem akármilyen koncertre érkeztek. A koncertterem két oldalán a lépcsőkön kottatartók álltak, amiből sejteni lehetett, hogy az első darab egyfajta térbeli zene lesz.

A Savaria Szimfonikus Zenekar brácsásai szétszóródnak a teremben, hangszereik adják meg az alaphangot a műhöz. A szólista, a fuvolán játszó Gyöngyössy Zoltán állandó mozgásban van a darab közben. A közönség háta mögött kezdi a neki írt darabot (Tihanyi László: Epilegomena Jan Jannson a tejúton), majd a színpadra megy, ahol két állvány és mikrofon is várja. Végül a terem másik végében köt ki - miközben fuvoláit állandóan cserélgeti. A zenekar - amelyet Alpaslan Ertüngealp rövid pórázon tart - keményen küzd a művel.

Ahogy kortárs mű esetében már szokás, melódiák, kivehető ritmus helyett inkább effektek szólalnak meg. Hideg, távoli űrzene ez. Minden előzetes jel nélkül ér véget a kompozíció.

A második darabhoz vibrafont hoznak be. A lila inges zenész - Pascal Pons - előbb lila, majd kék ütővel bűvöli a hangszert - elképesztően virtuóz módon. A Bécsből hozatott monumentális hangszer hangzása teljesen meghatározza a kompozíciót.

Ismét rövid szünet, majd Bartók táncszvitje hangzik fel. Fellélegzünk: vannak végre kerek dallamok, a zenének van szélessége, mélysége, hőfoka. Mindene, ami kell, amihez hozzászoktunk.

A nagyszünet utáni mű igazi meglepetés. Tudtuk, hogy kamaraopera lesz, mégis mindenki meglepődik, amikor szőke, igazi német katonafiú sétál be a Bartók Terem színpadára, kezében remélhetőleg nem igazi géppisztollyal. Hozzá vészjósló zene szól, azonnal világos mindenki számára, hogy harctéren vagyunk. Jön az ellenség is, már majdnem kitör a tűzharc, mikor besétál a képbe egy idős házaspár esernyővel, fényképezőgéppel, piknik-kosárkával. Constantinos Stylianou Piknik a harcmezőn című kamaraoperáját a Linzi Operaház énekesei és a Savaria Szimfonikus Zenekar tagjaiból alakult kamarazenekar előadásában látjuk. 

A történet német nyelvtudás nélkül is kiviláglik: egy idős házaspár frontkatona gyermekét és annak harctéri ellenségét meg akarja győzni a háború kegyetlenségéről, értelmetlenségéről. Nincs könnyű dolguk, de mindent megtesznek: kényeztetik, etetik-itatják a két fiút, mindent latba vetnek azért, hogy eltántorítsák őket a lövöldözéstől. Az anyuka megterít a harcmezőn, apuka bort tölt, szendvicsek kerülnek elő. Az apa állandóan fényképez, az anya a zenéről gondoskodik. Táncra is perdülnek egy önfeledt pillanatban. 

A fiúk többször is megígérik, hogy nem lőnek, nem gyilkolnak többet, de lelkileg már sérültek, félnek feljebbvalóiktól, így újból és újból fegyvert ragadnak. A reménykeltő idilli epizódok után újból visszatér a háborús szellem. A darab vége sem happy end: győznek a fegyverek. A közönség ennek ellenére nem szomorú: világszínvonalú előadást látott-hallott. A világ egyetlen Bartók Fesztiválján.