Valódi vacsora, valódi színészek, festett kulisszák

Egyszerre finom és fülledt már a Cabaret á la carte színlapja (menükártyája) is. Pasztell színek, múlt századfordulós, szecessziós indázás. Egy színésznő: Kiss Mari; négy színész: Trokán Péter, Kálmánchelyi Zoltán, Kelemen Zoltán, Szabados Mihály. Plusz szárnyasmájpástétom mézes fügemártással, erdeigyümölcs-parfait csokoládéöntettel - és sok zenével.

Körülbelül akkor, amikor Anton Pavlovics Csehov hősei - sokszor szecessziós mondatokban - vágyakoznak valami megfoghatatlan és megragadhatatlan szépség-fontosság-érték iránt, Pesten megszületik a kabaré. És virágzik a kávéházi kultúra. Ízig-vérig városi - szabad és polgári; ha tudjuk egyáltalán, mit jelentenek ezek a szavak - műfaj mind a kettő. A szombathelyi vacsoraszínház két szülője is valahol itt keresendő: a kabaréban meg a kávéházban; és persze a szabadságban meg a szerelemben. És mindenekelőtt a találkozásban.

Bár a Weöres Sándor Színházban a nap bármely szakában kedves portások köszöntik az embert, a vacsoraszínházi napokon megduplázódik a fogadtatás. A sejtelmes (egy kis édes) félhomályban elegáns pincérek és csinos pincérnők alakja rajzolódik ki a klub bejáratánál: Ferenc főpincérnek és kollégáinak - Senkovics Petra, Nagy Eszter, Balogh János (ők civilben színinövendékek), Fehér Zita, Beke Ramon, Kiss Krisztián (ők meg az igazi személyzet a büfében) - az összes érkező vendéghez van néhány kedves szavuk. Mintha kicsi megilletődöttség, a szokatlanság és a közös játék izgalma szóródna szét - mint valami könnyű parfüm - a levegőben. De az is előfordulhat, hogy Kosztolányi jótékony szelleme lebeg át fölöttünk: a fotókon mindig derűs, gyönyörű, könnyed és elegáns, szépségimádó Kosztolányié, aki azt tartotta, hogy ha már elég jók nem lehetünk - mert nem lehetünk -, akkor legalább legyünk udvariasak és tapintatosak egymáshoz. Aki azt hiszi, hogy ezzel az üres formákra esküdött, téved. Kosztolányi jól tudta, hogy talán csak a tapintat és az udvariasság képes arra, hogy kordában tartsa az ember mélyén mindig ugrásra kész szörnyeteget.

Az udvariasság és a tapintat sehol máshol nem gyakorolható eredményesebben, mint a gördülékenyen működő (rendezte: Magács László), egyszerre finom és harsány, ártatlan és pikáns, habkönnyű és elnézően bölcs vacsoraszínház fehér asztalai mellett, festett kulisszái között (díszlet: Szili Péter). A közreműködők mind igaziak: a zongoránál helyet foglaló, az eseményekben aktívan részt vevő Máriás Zsolttól a bóbitás, nesztelenül közlekedő, mindenre odafigyelő asszisztensig, Németh Éváig. És persze föltétlenül Karinthy Frigyesig, Heltai Jenőig, Darvas Szilárdig, Eisemann Mihályig - és tovább.

Trokán Péternek jól áll a tökéletesférj-szerep meg a kemény kalap, a pantomimes műveltségű Kálmánchelyi Zoltán úgy játssza a tölcséres fagyival küzdő embert, hogy a kulisszákon átsüt a nap (akkor is, ha este van). És amikor azon a mindenre képes, fátyolos hangon megszólal Kiss Mari - hát akkor nem csak a desszert kezd el olvadozni idő előtt. Amikor meg kecsesen leejti az utolsó szót, mint egy fölösleges, megunt kesztyűt - ...csak elhagyom, pá... -, akkor világossá válik, hogy vége mindennek. Az asztaltársaságok viszont még nem bomlanak föl. Csütörtökön és szombaton újra vacsoraszínház: Cabaret á la carte.

Ferenc főpincér - Szabados Mihály - egyszer csak azt találja mondani, hogy az élet olyan tragikus: az egyik nap itt van még az ember, másnap meg szintén . Így vagyunk a WS Színházzal is: az egyik nap itt, másnap meg szintén. És a helyzet hál istennek nem tűnik tragikusnak. Pont azért, mert az élet tényleg az.