WSSZ: így készül a Sztárcsinálók

„Mertz Tibort várjuk a nagyszínpadra. Mertz Tibort várjuk a nagyszínpadra” – halljuk az első instrukciót a hangosbemondóban. Aztán megyünk, szinte a hang után. A földszinti nagyteremben a Sztárcsinálók című rockopera próbája tart, rendezője Nagy Cili. A kollégáknak egyáltalán nem kellemetlen a helyzet – színészből rendező -, hiszen Cili rendezett már, ráadásul színészként is vezető típus. Ez látszik a színpadon: határozottan instruál, tudatosan alakítja a környezetet. A szereposztásnál is odafigyelt mindenre, hiszen régóta ismeri színésztársait, mindenki a személyiségéhez legjobban illő szerepet kapta. Mindemellett igyekezett tartani az egyensúlyt is: ahol az egyik aratja le a közönségsikert, utána minden bizonnyal a másiké lesz a vastaps.

Az előadás nagyon sok szereplővel dolgozik, fontos, hogy az információk elérjék a közönséget. A figyelmet célzottan kell vezetni. A rendező lejön a színpadról, leül az első sorba – hogy ellenőrizze, látja-e majd a sorszélen ülő, ami a színpad másik felén történik. Aztán felmegy, bemutatja, mit szeretne a következőkben. És a játék máris alakul.

Külön öröm, hogy az előadáshoz zenekar csatlakozik, zongorista és dobos már próbál a színészekkel. Jön még két gitáros, az ősbemutatón bevetett fuvola helyett trombita és szaxofon egészíti ki a zenekart. A rockos vonal persze megmarad, itt nagyon fontos a tempó, a keménység – tájékoztat minket a zenei sajátosságokról a zeneszerző, Várkonyi Mátyás.

A készülő szombathelyi előadást azért is találja érdekesnek, mert sok olyan színész játszik benne, aki a darab keletkezésekor még nem élt, vagy éppen még nagyon fiatal volt. Ráadásul az, hogy női rendező kezébe került az irányítás, szerinte egészen új látásmódot eredményez majd.

A zeneszerző már megismerkedett az itteni rendezési elvekkel, mint kiderült: saját koncepciója is ezekhez közelít. A szövegben, a zenében úgyis minden benne van: a szerzők elképzelései is. Nemcsak a rendező választ darabot, a darab is rendezőt. A szombathelyi próba igazán nosztalgikus hangulatot ébreszt – teszi hozzá Várkonyi Mátyás -, mintha az ősbemutató győri próbatermében ülnénk.

A darab 1981-ben született, az ókori téma mögött határozottan fölsejlettek az akkori viszonyok. De a Sztárcsinálókban megfogalmazott konfliktust mondhatjuk kortalannak: ez a rockopera nem avul el, hiszen olyan kérdéseket feszeget, melyek újra és újra választ várnak. Ami ezredévekkel ezelőtt történt, miért ne történhetne meg ma is?

Nagy Cili már középiskolás korában megismerkedett a Sztárcsinálókkal, ahogy meséli, rongyosra hallgatta a nagylemezt. Tudta: a szombathelyi előadásnak nagyszabásúnak kell lennie. Örül, hogy nem látott túl sokat a korábbi színpadi változatokból, viszont Várkonyi Mátyástól megkapta az ősbemutatóról készült felvételt.

Az előadás jelmezeiben és show-jellegében az ’50-es, ’60-as éveket idézi. Mintha ez a show, ez a stúdió lenne maga a Római Birodalom – a hatalom jelképe. Manapság a média is ezt a hatalmat képviseli: eldönti például, mit tart meg magának, mit szivárogtat ki. Nagy Cili rendezőként is ezzel próbál dolgozni: a színpadon olyan elrendezést teremt, olyan „központozást”, mely úgy irányítja majd a figyelmet, mintha egy kamera vezetné a tekinteteket.

Már minden jelenetet próbáltak, de most következik az igazán komoly munka: ki kell bontogatni az eddigieket. Erre március 16-áig lesz idő, ez a bemutató napja. A nagyszínpadon a Sztárcsinálók!