130 éve hunyt el Savaria kutatója, Lipp Vilmos

Az érettségi vizsgák után Léván és Nagybecskereken tanított, majd Kalocsán hittudományt hallgatott. Még ebben az évben megvált a piarista rendtől, és a premontreiek közé lépett. Rendfőnöke utasítására 1858-ban Keszthelyre került, ahol szintén tanított.

Akkor indult „a régiségek kutatási vágya”, amikor Rómer Flórissal 1859 nyarán a fenéki vár területét bejárták. Keszthelytől azonban hamarosan meg kellett válnia, miután a Széchenyi-Teleki-féle hazafias tüntetések alkalmával tartott beszéde csendőrségi perrel végződött, amelynek eredményeként Szombathelyre helyeztetett. Ott is élénk politikai tevékenységet folytatott, mígnem „a Magyar Sajtóban epével írt közleményein maga is megütközött, amiért a politikával fölhagyott.”

A régiségek iránti vágyát élesztette fel Theodor Mommsen 1866. évi szombathelyi látogatása, aki a készülő Corpus Inscriptionum Latinarum című munkájához gyűjtött adatokat. Az egykori Savaria emlékeinek méltatlan helyzetét látván – eltorzított római faragványok, bemeszelt feliratok – fogalmazódott meg Lippben, hogy önálló gyűjteményt alakítson ki. Tervét csak megerősítette, hogy a kiegyezést követően „a politikai élet hullámai némileg lecsendesedvén”, a nagyarányú építkezések egyre több, eddig ismeretlen leletet hoztak felszínre. Élénk propagandát fejtett ki a régészeti leletek megóvása és az alakítandó régészeti egylet érdekében.

Sikerült az ügy támogatójául megnyernie Szabó Imre püspököt, akinek segítségével 1871. október 22-én a városháza tanácstermében tartott előértekezleten „Lipp Vilmos egy régészeti egylet alapítását indítványozta, amelynek kifolyása egy megyei régiségtár felállítása lenne.” Az indítvány elfogadását az egyleti alapszabály kidolgozása követte, amely az 1872. január 7-én tartott alakító közgyűlésen került a tagság elé. Az egylet elnökéül Szabó Imre püspököt választották. A szervezet titkára Lipp lett, aki egyben ellátta a püspöki palotában kialakított régiségtár őrének feladatát is.

Lipp a siker hatására hatalmas energiával látott munkához. Összefogta a régészet ügyét pártoló közönség tevékenységét, gyűjtötte, rendszerezte az előkerült leleteket. Szerkesztette és a kezdeti szakaszban jóformán maga írta az évente megjelenő Vasmegyei Régészeti Egylet évi jelentését. A hatalmas anyagközlő tevékenység mellett, szinte minden Savariát érintő kérdésben is véleményét nyilvánította.

A szakmai köröket az Archaeológiai Értesítő és az Archaeológiai Közlemények lapjain tájékoztatta kutatásai leg-újabb eredményeiről. Gondot fordított a helybeli nagyközönség folyamatos informálására az egylet hivatalos közlönyében, a Vas Megyei Lapokban és az általa szerkesztett Vasmegyei Közlönyben.

Feladatának tekintette a régészet megismertetését a szélesebb publikum előtt, ennek érdekében előadásokat, felolvasásokat tartott, hiszen véleménye szerint „magának a tudománynak is érdekében áll a népszerűsítés, mert mint minden magaslat, a széles alapot nem nélkülözheti.”

Tanári munkája mellett (magyar, német, görög és latin nyelvet oktatott heti 15-17 órában), szabadidejében az egylet tagjaival karöltve megszervezte a vidék régészeti ellenőrzését, „kirándulásokat” tett, amelynek eredményeként számtalan lelettel gyarapította a régiségtárat.

Áldozatos munkája felkeltette Trefort Ágoston vallás- és oktatásügyi miniszter figyelmét is, aki államköltségen, a régészeti emlékek tanulmányozására hosszabb olaszországi útra küldte. 1878-ban a „m.k. egyetem bölcsészeti kara által bölcsésztudorrá avattatott.”

Az egylet és a régiségtár területén végzett tevékenysége, kötetekre rúgó irodalmi munkássága nemcsak Savaria kutatását lendítette fel, hanem a magyarországi régészetnek is nagy szolgálatot tett. Sikerült egy kutatókból és a „régészet ügybarátaiból” álló társaságot megalapítani, amely távozása után is folytatta a munkát.

1879 tavaszán nekilátott a keszthelyi és a városkörnyéki népvándorláskori temetők feltárásának. Nyolc év leforgása alatt a keszthelyi, a dobogói, alsópáhoki és a fenéki sírmezőkön mintegy ötezer sírt tárt fel, számtalan megfigyeléssel gazdagítva a tudományt és több ezer tárggyal ajándékozva meg a Nemzeti Múzeumot, valamint a Vasmegyei Régiségtárat, több láda koponyával a Természettudományi Múzeumot.

Ásatási eredményeinek közkinccsé tételére szintén nagy gondot fordított. Eredményeit, tapasztalatait két nagy összefoglaló könyvön kívül több mint húsz különböző cikkben és tanulmányban, számtalan előadásban – köztük az Akadémián is – ismertette.

Kiváló előadó is volt. „Lipp Vilmos tanár úrnak e felolvasásai nem egyedül csak tudományosak és sok tanulmány eredményei, de egyben mulattatók, kedélyesek is, mert a tanár úr jó szakács, aki tudja, hogy a csupán száraz étel nem elégíti ki az inyencz közönséget, hanem arra még egy kis pikáns mártás is szükséges.”

A Keszthelyi Sírmezők című könyve 1884-ben, illetve annak német változata egy évvel később meghozták neki a nemzetközi elismerést.

„A keszthelyi sírmezők Germániában nagy feltűnést keltettek, csaknem mindennap kapok német doktoroktól levelet, amelyekben csaknem megesznek csupa örömből…” A leveleken kívül a honi és külföldi látogatók is egymást érték. A dobogói leletek iránt a császári múzeum is érdeklődött. Nem csoda, hiszen hasonló korú anyagnak akkoriban a magyarországi múzeumok sem voltak bővében. Népvándorláskori temetőfeltárást pedig előtte még senki sem vezetett Magyarországon.

Lipp ásatási módszereit különféle szemszögből, de általában negatívan ítéli meg a mai szakmai közvélemény. Ezen értékelés mégis elhamarkodott. A felkutatott adatokból világosan kiderül, hogy korát és az archaeológia akkori fejlettségét tükröző, pontos feljegyzései voltak. Naplójára is több esetben hivatkozik. Mindez eddig elkerülte a figyelmet. Az elítélő vélemények „mély megalapozottságát” tükrözi az is, hogy az ásatásaiból különféle múzeumokba jutott, igen hányatott sorsú leletanyag máig nincs megfelelően feldolgozva.

Lipp tudományos dolgozatai az őskor, a római kor, a népvándorlás kora és a középkor tekintetében máig biztos kiindulópontként szolgálnak a jelen kutatás számára. Olyan alap ez, amelyre biztosan építhetünk.

Életműve teljessé tételében megakadályozta 1888. január 3-án bekövetkezett korai halála. Mindössze 53 éves volt.