180 éve született Nemescsón Péterfy Sándor, a néptanítók segítője

A 19. század második felében Magyarországon az oktatás színvonala és a tanítók életkörülményei szánalmasak voltak. Az iparosodás következtében végbemenő gyökeres gazdasági, társadalmi, politikai változások országszerte szükségessé tették a kor követelményeinek megfelelő, magasabb szintű oktatás bevezetését. Szakképzett, színvonalasan oktató, széles látókörű néptanítókra lett volna szükség. Ilyen tanítókat azonban az akkori Magyarországon még nagyítóval is alig lehetett volna találni. A népiskolák felszereltsége is sok kívánnivalót hagyott maga után, úgyszólván valamennyi hiányos és szegényes volt.

Megyénk szülötte ifjúi hévvel, a toll fegyverével harcolt. Cikkeivel, később pedig szerkesztőként próbálta meg felébreszteni a felelősök és az egész nemzet szunnyadó lelkiismeretét, hogy az oktatás szent ügye mellé, a haladás zászlaja alá állítsa a közvéleményt.

Népiskolai tanulmányai során Bruck Henrik és Zebe­rer Ágoston volt a tanítója. 1852-től a kőszegi evangélikus gimnázium diákja lett, ám az algimnázium befejezése után a családi körülményei nem engedték meg a további iskolázását. Ezért 1856-tól beállt Bruck Henrik mellé tanítónövendéknek. Ő és Beyer János volt kőszegi tanárának segítségével hamar elsajátította a képző tanfolyam tárgyait. Számtanból és mértanból egy csói mérnök volt a mestere.

Neki is – mint oly sok diáktársának abban az időben – keservesen meg kellett küzdenie már azért is, hogy tanulhasson. Lépten-nyomon tapasztalta, hogy a magyar tanítók valóban a nemzet napszámosai, igen nagy szegénységben élnek, és – különösen a sokgyermekesek – családjukkal együtt sokat nélkülöznek, hivatásukat ennek ellenére hűséggel teljesítik.

Később egyre világosabban látta, hogy a toll fegyvere egymagában nem elegendő ehhez a harchoz, melyre elkötelezte magát. A második egyetemes tanítógyűlés naplójának szerkesztéséért kapott 200 aranyforint tiszteletdíjából 1975-ben létrejött az Eötvös-alap nevű tanítóegyesület, melynek elnöki tisztét 1900-ig töltötte be. Rövid idő alatt jelentős összeget sikerült összegyűjteni, és az alapítvány kamataiból sok szűkölködő és betegeskedő néptanító s hozzátartozói sorsán tudtak enyhíteni.

A tanítók országos bizottságának tevékeny tagja és a képzőintézeti tanártestület elnöke volt. A minisztérium 1868-ban a tankönyvbíráló bizottságba hívta meg, 1872-től a közoktatási tanácsnak is tagja volt.

Péterfy távolabbi célokat is maga elé tűzött. Az Eötvös-alap segítségével ugyanis a jóléti intézmények egész sorát szerette volna létrehozni. Sok-sok kudarc és huzavona után végül is 1899-ben megnyílt Pesten a Tanítók Háza, 1904-ben Kolozsvárott hasonló testvérintézmény kezdhette meg működését. Mindkét helyen a nagyon nehéz körülmények között élő – mondhatni nyomorgó – nagycsaládos néptanítók egyetemi, főiskolai tanulmányaikat folytató gyermekei találhattak második otthonra. De még azt is sikerült elérnie, hogy egyes éttermekben és vendéglőkben a szegény sorsú tanítók gyermekei „szabad asztalt”, vagyis napi háromszori ingyenkosztot kaphassanak. Bár jelentős eredményeket ért el, élete vége felé egyre világosabban látta, hogy az önsegélyezés megvalósítása önmagában nem képes a tanítók nyomorúságos helyzetének megszüntetésére, és szomorúan döbbent rá, hogy az általa létrehozott Eötvös-alap segélyei csak egy kis alamizsnát tudnak letenni a rászorulók asztalára. Élete utolsó évtizedét teljes visszavonultságban töltötte. 1913-ban halt meg.

1991-ben születésének 150. évfordulóján emlékkiállítást rendeztek a nemescsói művelődési házban, és márványtáblán örökítették meg a nevét. VN

Kiemelt képünkön: Péterfy Sándor portréja 1878-ból