A Vas Népe 1986-ban megjelent cikkében ilyennek vizionálták a jövő villamos autóit

Az autókonstruktőrök és autógyárak régi vágya az elektromos meghajtású autó, de már ez volt a kívánságuk a nyolcvanas évek közepén a környezetvédő szakembereknek is. Akkoriban három tényező indokolta ezt. Egyrészt a levegő szennyeződése elleni küzdelem, másrészt a szénhidrogénkincs véges mennyisége, harmadrészt pedig az a tény, hogy a villamos meghajtású járművek felépítése, szerkezete egyszerűbb a benzines üzeműeknél. Az előrelépés legnagyobb akadálya 35 évvel ezelőtt az volt, hogy a villamos energiát tároló akkumulátorok túl súlyosak voltak.

A világ sok országában foglalkoztak a személygépkocsi elektromos meghajtásával: az Egyesült Államokban, Japánban, a Szovjetunióban, Olaszországban és Svédországban. A személyszállítás második, ugyancsak fejlődésnek indult területe a villamos autóbuszoké volt, ezek elterjedőben voltak. Úgy vélték akkoriban, hogy a teheráru-szállításban is nagy szerep vár az elektromos meghajtásra. Ideálisnak tűnt a villamos meghajtás a városi forgalomban sűrű megállásra kényszerített járművek esetén: postaautók, tejeskocsik, patyolatjárművek, csomagkihordó és szemétgyűjtő autók esetén.

De mivel nehéz volt az áramforrás, és kicsi a belőle kivehető energia (azaz kicsi a fajlagos energiasűrűség), az autó forgalmi jelzőinek jelentős mértékű csökkenését okozta: alacsony sebesség, kevés hordképesség. Az akkor alkalmazott ólom­akkumulátorok energiasűrűsége nagyon kevés volt. A vélt elméleti energiasűrűségnek mindössze 6–38 százalékát érték el a nyolcvanas évek közepén.

Igyekeztek a szerkezeti elemek súlyát mérsékelni anélkül, hogy az akkumulátorban tárolt energia csökkent volna: az ólomakkumulátorok hagyományos tégla alakú edénye helyett hengeres edényt kezdtek alkalmazni.

Az elektromos autók komolyabb elterjedéséhez új típusú, más elven működő energiatárolókra volt szükség. Megjósolni sem tudták, hogy ezek mikorra lesznek elér­hetők.